A feledés ciklusának verseiből

Gólyaláb



És elmentünk a cirkuszba,
hiába vártam „Adj, király, katonát!”,
mert  ismertem azt a játékot, meg
a  „Csiga-biga gyere ki!” is vonzott,
de csak ügyetlen pirosorrú bohócok
csámborogtak a porondon, elveszetten,
akár a részegek, s azt gondoltam magamban,
be kellene másznom segíteni nekik,  elvinni
őket egy ágyig, mert biztosan jobban lesznek,
ha kialusszák magukat, s nem ordibálnak a
fülembe, és nem fújják a trombitájuk kidülledt
szemekkel verve az időt, meg a dobhártyám,
pedig nem is voltam babonás, csak lázasra
betegítettek mégis, de ekkor a fűrészporos
aréna fölött megjelent egy légtornász,
majd egy másik repült a karjaiba,
alattuk befogóháló tátongott, noha
nem is voltak veszettek, meg piros cédula
sem lehetett a cirkusz ajtaján, mert akkor
úgysem mehettünk volna be, így aztán
csak számolgattam magamban, hogy ecc pecc…
és mégsem mehettem ki, pedig a szomszédos
házban ott volt a bábszínház, ahol a szám is
tátva maradt mindig, mert elvarázsolt egy gólyaláb.



Otthontalanul

Két házam van és egyik sem az

enyém, csak egy kert suttog néha

bennem a mohás járda peremén,

meg a fűzfa, a hatalmas koronás,

az ősi vágy-vándor utazás…

***

Kinéztem minap az ablakon

hűs eső csapott arcon:

lassan beérik a tél,

hajléktalan botorkált

egy elképzelt küszöb felé,

emlékeivel már jó előre

kitapétázta légházát,

otthonossá teremtette álmát,

esetlen, szótlan és üres volt

lelke, ám, ha felnézett volna,

egy ismerős tükör máris

szíven szúrja.

Fűnyírási Idillium

Aludnék.

Freudi mélyen

analizálnám a tegnapi napot

és nem kötnék bele barátom,

Jung ellenérveibe,

csak asszociálnék és

azonnal le is írnám a szavakat,

latenciaidőm a tudattalanban

új képekbe talán még

elmerül, s kósza misztikusan

himbálózik

legbelül...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg.

Félálomban ér a döbbenet,

hogy vigécünk ismét

elveszítette időérzékét

vagy csak komplexusai a környék

apjává tették,

s libidója Oidipusért kiállt

és messze táncolnak a fák,

s velük Kosztolányi sem

az Üllői-útról dalol

és nincsen "kip-kop",

csak itt köveznek

legbelül valahol...

Álmodnék.

Mézédes "Tengeróceán"

illat lengené be

hosszúra nőtt hajam

selymét és

exmetaforákat

karcolnék

a város homlokára...

Micsoda önfeledt játék

lehetne!

Ajándékul a Létért,

mi még nem törött

cserepe

testedény hitemnek...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg...

Hüledezik a képzelet és a

párna szíve fülemen

takaróm a fejemen,

persona és árnyék

patológiás Selbst

forog egy tengelyen...

A zizegés szétmarcangol,

eloszt, s megfoszt

kompenzálni,

ébredésre tisztítja fel

szemem pilláit,

zúzalékos tekintetem

átütemezi,

szavatossági címkém

az Úr keze javítja,

ím itt az apokalipszis

mind a négy lovasa,

midőn

"Befed ez a kék ég... "