Petúnia

Ajánlom mély tisztelettel mindazoknak, akik ezekben a napokban minden idők leghatalmasabb dunai vízmennyiségével küzdenek. 
2013. június 7-én. 

Mélylila volt. A közepe felé halványodó. És ott bent, a bibe körül, ahol a virágok lelke sejlik, egészen fehér.
Gyermektenyér nagyságú, szélein fodros szirmait szecessziósan kunkorodó sötét zöld indákon csüngette. Egy pillanat alatt beleszerettem. Volt benne valami a gyermekkoromat meghatározó nagyanyai gyászból, bölcsességből, ártatlanságból.
Egyetlen palántát kértem. Amúgy kísérletképpen. Pedig azon a bizonyos forró délre néző gyermekkori erkélyen tavasztól-őszig virított a színek elképzelhetetlenül gazdag árnyalataiban. Tudtam, mégis inkább csak reméltem, hogy hőségtűrő lesz. Annyi minden változott már körülöttünk és bennünk is az elmúlt hatvan esztendőben.
Nyugatra néző erkélyem sarkában helyeztem el.
Fázom. Didergek. Vacogok. Hideg ráz. Dörög, csattog, pattog, villódzik valami. Ébren vagyok? Álmodom? A kopogás egyre hangosabb. Üteme gyorsul. Úristen! Jég! Babszem nagyságú jégdarabok verik az erkélyablakot. A konyha meg a nappali bukóra nyitva! És a petúnia! A férjem meg kivételesen Sárospatakon. Hol kezdjem? Mihez kapjak? Talán először mégis az ablakokat….
A normális időben fél kézzel nyitható-csukható szerkezet most csak többedik kísérletre győz a jégzáporral támogatott szélvihar ereje felett. Alatta tocsog a víz. Néhány törölközőt hajítok rá. Egyelőre.
Hogy a féltve őrzött strandra valót? Vagy a még féltettebb kórházi fehéret?! Kit érdekel ez most?! A petúniám, ha egyáltalán létezik még, segítségre vár! Csak ez jár a fejemben, míg végre sokadik kísérletre sikerül kinyitnom az erkélyajtót.
Az ítéletidő a Duna felől érkezett. Teljes lendületével rám zúdul a nyíláson, mintha az egész felettünk átrohanó viharfelhő az én parányi hálószobámban akarná még utoljára kitombolni magát, amiért dacolni merészelek vele.
A cserepet sikeresen beemelem. Az ajtót valami isteni csoda engedi egyetlen mozdulattal becsuknom.
Mire egyáltalán gondolni tudok a lehetséges következményekre, tocsog alattam a szőnyeg. Rajtam a hálóruha. Hajamból széles csíkokban csordogál az esővíz. Visszafekvésre nem is gondolhatok. A fekhelyem is, párnástól, paplanostól, matracostól a nyitott ajtón bezúduló elemi erők áldozata lett. Beázott. Átázott. Elázott.
Aztán napok multával szikkadt, száradt, kiszáradt.
És csak ekkor kezd megfogalmazódni bennem a kérdés: Mi történhetett volna, ha a kezelhetetlen erők kicsavarják a kezemből az ajtót.