Halottak napja 2013

Mécses lángol,
Cseppnyi fény,
Bús táncot rop,
Az elveszett remény.

Tréfát űz velünk az ősz, nyarat idéz a szentek ünnepén. A langyos esti szél rozsdabarna leveleket hint szerteszét. A kertemet rendezgetve, meglepve látom, hogy a télizöld tavaszt idéző kék virágai virítanak mindenfelé. Poros avarban taposom a temető útjait, de volt sok év, hogy havas hidegben dideregtünk, és hasztalan igyekezettel próbálgattuk a metsző szélben a gyertyagyújtást.
Sok ideje már, hogy e napon a sírod előtt állok, nézem a táncoló gyertyalángot, már összemosódnak az emlékek. Éveim elrepültek, a sírjaim megszaporodtak. A temetői ragyogás mesevilágot idéz a koraestén, ezernyi mécses hajlong a gyenge szélben. Színes csokrokkal lerótt kegyelet virágos kerté varázsolja a temetőt. Rég látott rokonok ölelkeznek, és e napon róluk, a túlpartra jutókról mesélnek, régi emlékeket idéznek. Emlékszem még, hajdan mennyire elvarázsolta gyermekeimet cseppnyi korukban a halottak napi temető ünnepi fénye, igaz minket felnőtteket sem hagyott érintetlenül. Az orromban érzem a jellegzetes, a gyertya füstjével keveredett kesernyés krizantém illatot.
Szüleim sírja előtt állva meglep az eliramlott idő, hihetetlen, mintha nemrég hallottam volna a hangjuk, de előttem áll kőbe vésve az igazság. Emlékeim képernyőjén, még ott szalad anyám, látom az örökké tevékeny öcsém, és apámat, a felém intő kezét. Minden halott az életem egy kis részét eleveníti meg.
Mind elmaradtak, egykor oly fontos szereplői életemnek. Egyre több a sír, és én egyre lassabban járom őket.

Jéga Szabó Ibolya