Vették, vitték, lopták, csenték, volt, ahogy volt

A vékonyka szőke gyermek a végsőkig kimerülten húzta fel magát a lakókocsi lépcsőjén. Az asszony szinte feltolta már, mert látszott, hogy magától képtelen mozdulni. Kis testével benyomta az egyébként résnyire nyitott ajtót, és meghúzódott mögötte. Nem maradt ereje az ágyig elmenni. Annyira fáradt, volt, hogy inogott a térde. A kora reggeli levegő minden erejét kiszippantotta. Csak állt pillanatokig az ajtó mögött, aztán magának is észrevétlenül lecsúszott a sarkára, és úgy maradt. Álmában is azt az apró csokit szorongatta, amit az imént nyomott kezébe az asszony.
Kevés idő múltán belépett a barna nő, miközben lerúgta cipőjét, kitapogatta a gyermeket a sarokban, s úgy csukott szemmel maga mellé emelte. Úgy dőltek bele együtt a kihűlt ágyba, hogy már aludták is az igazak álmát.

Koldulásból értek haza. A barna szerette ezt az életformát. Ő ebbe beleszületett, a kicsi megszokta. Az ember muzsikált. Csodásan muzsikált, mindenki megállt, ha hallotta. Már tudták a módját is, hogyan kábítsák el a járókelőket. Fényes fehér brokátot tettek a földre, ami hamar elvesztette ugyan fehérségét, de jól mutatott rajta a tok. A hegedű tokja. Bele egy piros rózsát tettek úgy, hogy a fele kilátsszék. És a kis fatálkát. Gyönyörű volt így együtt.
A gyermek csak állt a muzsikáló férfi mellett, széttárta a karját, illedelmesen, kérőn, s ez a kérő mozdulat olyan megható volt, hogy senki nem ment el mellette közömbösen. Gyűlt a pénz a fatálkában.

Az egész helyzetben van számukra valami szokatlan. Az ugyanis, hogy nem is tanították a kis szőkét a hogyanra, magától jött rá a módjára. Úgy kért, hogy nem kért, csak meghajolt, biccentett, és rámutatott a fatálra. Fehérszőke haja világított, mint egy angyalé. Gyöngyök csillogtak a hajában, mert az asszony úgy öltöztette, hogy angyalnak hasson. Mindig meztelenül hagyta a testét, de többszörösen át meg átcsavarta dúsan redőződő tüll anyagba, amelyen egyes mozdulatoknál áttűnt egy-egy testrésze. Fenn, a lapockájánál kihúzta a tüllt, mintha szárnya lenne. Angyalszárnya. Ha észrevette, hogy kezd fázni a gyermek, egyetlen pillanat alatt leszedte róla az angyalságot, és vastagon beletekerte puha, meleg takaróba. Abban helyezte be az autóba. Ma mégsem akart átmelegedni. Pedig a kocsit folyamatosan fűtötte a kedvéért.

Itt vannak kora reggel óta, gyűlik a pénz a tálkában, de a lányka ma fázik. És kedvetlen. Egyébként is mindig kedvetlen. Mintha elvágyna innen.
Hogy is került hozzájuk ez a gyermek? Nem emlékszik. Először fel sem figyelt rá, pedig a kicsi a szoknyájába kapaszkodott, amikor haladt a tömegben. Észre sem vette, ki tudja, mióta bóklászott már mellette, mintha oda tartozna. Hihetően elkallódott a sokadalomban, s tévedésből az ő szoknyáját fogta meg. Amikor már megrémült, benne szakadhatott a sírás is, mert nem volt egyetlen síró hangja sem, csak fogta a szoknyáját, s annyit mondogatott: Madam.
Tehát a családjától kószálhatott el, amikor hozzá csapódott. Neki kellett volna keresnie a hozzátartozóit, de nem tette, nem érdekelte. Nem is akarta a magáénak. Még alig beszélt. Egyetlen szót ismételgetett. Madam. Nem az anyját emlegette. Lehet, hogy nem is él az anyja? Vagy kuplerájban nevelkedett volna? No nem! Madam. Esetleg nevelőnő lehetett körülötte, s azt hívta madamnak?

Tőlük kereshették is a szülők, kitehettek plakátokat, bemondhatták a rádióba akár, ők eljöttek Milanóból hamar. Csak rövid ideig maradtak a városban, mint mindenhol. Vásárokba, nagyobb piacokra mentek, ahol összeverődik a nép. Ahol lehet muzsikálni. Ebből éltek. Ez az ártatlan valahol megfogta a szoknyáját, és ment mellette. Rá se nézett, csak kapaszkodott, s ment előre. És maradt. És elvárta tőle, hogy ellássa. Aztán észre sem vették, már szerették. Már ragaszkodtak hozzá. Ekkor még nem koldult. Nem is gondoltak rá. Kicsike volt. Kicsike, de elhúzódó. Soha nem ölelte meg őket, karját semmikor nem fonta a nyakuk köré. Ha egyedül játszott is a lakókocsi közelében, s hozzájuk futott valamiért, ragaszkodását soha se nem fejezte ki mással, mint egy főhajtással. Aztán egyszer, amikor muzsikált az ember, a lányka odaállt mellé, mutogatott, hajlongott, a pénz meg gyűlt. Akkor kezdődött.

Most el kell vinni orvoshoz. Tüzes a kis teste, nehezen lélegzik, sápad. Már be is csavarta vizes törülközőbe. Tudja ő, mit kell tenni ilyenkor. Ha jön az ember, indulnak vele. Neki nincs gyereke, aki volt, korán elhalt. Ez itt már a szívéhez nőtt, aggódik érte.
Az orvos csak apró megfázást észlelt. Nem találta a láz okát. Faggatni kezdte a lánykát.
- Mióta kéreget?
Ő nem kéreget, ő integet. Jeleket küld.
- Miféle jeleket?
- Hogy itt vagyok, keressenek meg.
- Kik keressenek?
- Akik elhagytak. Akik elhagytak, vagy elvesztettek. Nem tudom. Azt mutatom, hogy itt vagyok. Magam vagyok. Magam.
Ők itt jók hozzám, szeretnek, de én azoknak üzenek, akik keresnek engem.
- Tehát a szüleidet keresed?
- Nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- A szülőt. Mi az?
- Aki ölelt téged. Fektetett, etetett. Emlékszel?
- Nem. Csak érzek olyat.
- Fáj neked valami?
- …
- Fáj.
- Mi fáj?
- Nem tudom.
- Most kapsz tőlem egy szép tollat, meg sok kis papírt, és rajzolj sokat. Ugye megteszed kislány? Rajzolj nekem! Majd elhozod, ha minden papír tele lesz! Jó?
Az asszonyhoz fordult. Nem tudtam meg semmit, de ez a kicsi szenved. Érzi, hogy valami nincs rendben körülötte. A láz is ezért van. Majd hozzák el a rajzokat. Ez egy kis kanalas nyugtató lesz neki. Váltsák ki a patikában!

Elmúlt a láz, de a lányka egyre kedvetlenebb lett. Élt, mondhatni volt, tette a dolgát, de érezni lehetett, hogy semmi köze az egészhez. Már csak ernyedten küldte a jeleket, fejét lehajtva integetett. Az asszony is, embere is tehetetlenné vált. Mert már szerették. Szerettek volna segíteni rajta, de nem lehetett. Még mindig apró volt, még mindig lehetett tüll ruhába öltöztetni, mentek hát a szokott helyekre jeleket küldeni. S egy napon, mint a mesében, egy szőke nő, ki járta a városokat elveszett kicsije után, erre sétált. Nézte a lánykát kerekre nyílt szemmel, mert remélni sem merte ennyi idő után, hogy rátalálhat, s nem is ő, a gyermek jelzett. Valami elmondhatatlan hang jött ki belőle, rohant hozzá, kapaszkodott a nyakába, ölelte, csókolta, szagolgatta, s vált eggyé vele. Az anya szóhoz sem jutott, levegőhöz sem, mert a gyermek szinte megfojtotta, s aki jelen volt, mind sírt a meghatottságtól.

Kertész Éva