Évek halmaza

Tépett szélű, sötét felhőket görget a szél

hogy ránk zúdítsa a nyár viharát,

ahogy a múló idő sodorja tova

a halmozódó hónapok végtelen sorát.

Fák koronáját vigasztalan eső mossa,

mintha a komor ég is téged siratna

álmatlan éjszakáim el nem sírt könnyeivel.



Párafüggöny leng a somogyi dombok felett

tömött fürtű akácok hajtják ázott fejüket

az út fölé, míg idézem fájó emlékedet.

Hány és hány éve már,

hogy nélküled jön el a Nyár

s bár feledni akartalak,

hiányod még mindig fáj.



A lélek mélyén ott zokog a vágy

feltörő könnyeimtől alig látom

a felhők mögül kibukó Nap vigasztaló sugarát.

Hiába tudom, hogy része vagy a létnek

mit számomra rendeltek az Istenek,

ha benned nem dereng fel

szétszakadt múltunk parányi emléke sem.



Magánytól terhes létem mélyén

perc-morzsákat keresgetek,

érzem, reménytelen álmot kergetek

elmerülve szemed felidézett tengerében,

míg hangod dallama visszhangzik szívemben

és sosem-volt ölelésedet érzem

a felleg-űző augusztusi szélben.



Villámcsapás nyomaként őrzi kezem

kezednek tétova érintését,

idézve találkozásunk emlék-töredékét.

Örökre belém vésődött hiányod sem

töri szét a múltba kövült lélek csigaházát

s én a végtelen Idő ölébe ejtem

vigasztalan szerelmem minden bánatát.



L. Horváth Zsuzsa