Apa

Első emléke Apáról pici lány korából maradt. Óriási csűr kapuja előtt állt, és keservesen zokogott. Nem nyílt a kapu! Apa….Anya…,hüppögött. Háta mögött a fák fenyegetően nézték, a kukoricásból furcsa zajok röppentek felé. Aztán egyszer csak megjelent Apa .
-    Itt vagy kicsim! – kapta ölbe, csókolgatta, vigasztalta a szepegő kislányt.
Ő pedig szorította, szorította  Apa nyakát. És megnyugodott.
Máskor meg az oviba vitte a vállára ültetve, onnan nézegetett be a szomszédok udvarára, s le a gyerekekre. Óriásnak képzelte ilyenkor magát. És az Oltban való fürdések! Apa úszott a hátán, aztán őt is vitte magával. Mennyit sikongott akkor. Félt a nagy víztől. De vele mindig megnyugodott, semmitől se félt.
 Hej, de kicsi most azt a víz! Apa se óriás a maga 170 centijével.
Mindig megvédte őt. Ha nem kapott kitűnőt az iskolában, anya megszidta, még a varkocsát is meghúzta, ha nagyon haragudott. Ezután előbb mindig apának mondta el a bajt. Anyának csak akkor, amikor jelen volt Apa is. Így elbújhatott a háta mögé a hajhúzás elől. Ám egyszer Anya hamarabb megtudta a tanító nénitől, hogy nem kapott kitűnőt. Ő meg várta apát, s hallgatott. Itt kezdődött a baj. Hogy nem mondta el. Volt szidás, de mielőtt a nyakleves következett volna, betoppant Apa. A megmentő!
 Felsőbe autóbusszal járt be naponta a közeli városba. Január volt, tél, hideg. Egyik szombaton havazni kezdett. Megállás nélkül hullott a hó, s a szél felkapta, vitte, s nagy torlaszokat dobált az utakra, udvarokra. Vasárnap estére még a falu utcáin is nehéz volt a járás. Néhol a kisebb házaknak épp csak a  teteje látszott  ki. Apa, Anya aggódott. Mi lesz az iskolával? Számára öröm volt, nem járt az autóbusz, a járhatatlan út miatt, nem kellett iskolába mennie. Néhány nap múlva aztán megindultak a hólapátokkal, de a városig még nem látszott az út. Apa elkérte a testvére szánját, lovait, Anya téglát melegített a lábukhoz, bundák, pokrócok kerültek elő. S indultak a városba. Az utat egy - egy fa jelezte néhol. Apa homloka gyöngyözött, amire beértek az iskolába. Ő elment hivatalos ügyet intézni, s órák után indultak haza. Már félúton találkoztak az úttisztítókkal.
 Apának már javakorabeliként  – a kollektivizálás miatt – el kellett mennie dolgozni a távolabbi városba. Mert a közösből bizony kevés jutott a dolgos embereknek. S a családnak pénz kellett. Naponta kora hajnalban kelt, késő délután érkezett haza. Egy kis háztáji is volt, ott tett vett sötétedésig. Még arra is jutott ideje, hogy a családdal elbeszélgessen, hét végeken pedig boldogan olvasgatott.
Soha nem panaszkodott. Mindenki szerette őt. Már nyolcvan év felé járt, s még akkor is eljárt kerékpárral a városba rajongott kislányához.
 Utolsó mondatai is hozzá szóltak. Bocsánatot kért azért, hogy itt kell hagynia őt.