A boszorkány

Furcsa, rejtélyes telek állt a faluszéli kis utcában. Dróthálós kerítését kikezdte az idő, rozsdaette lyukak tátongtak rajta. Sáncát rég felnőtte a gaz, kapuja se volt. Nem is volt rá szükség. Úgyse mert senki a közelébe menni! Két fa mögött apró ház lapult, előtte a dudva közt rossz fazék, óriási laboda, fehérnek nem mondható nagy, loncsos kutya, s egy kecske. Lakóját senki nem látta szemtől - szembe, nem is beszéltek vele. Csak a nevét tudták. Budai kisasszony volt, a boszorkány. Rettegtek tőle. A gyermekek fogvacogva szaladtak el a kertje előtt. Mindenfélét beszéltek róla. Volt, aki esküdözött, hogy látta, amint fekete madár képében repült el. Az előtte vezető úton az idősebbek is meggyorsították lépteiket, s ha a sötét találta ott őket, hátra - hátra nézve iszkoltak tova. A kutyák kikerülték a telkét, tán még a madarak is! Teliholdkor a loncsos kutya velőtrázóan vonított az égre, a kecske kergülten mekegve rohangált, s a házból nyöszörgés, vinnyogás hallatszott. Az utcabéliek még az ablaktámlákat is behúzták félelmükben. Boszorkánytalálkozó lehetett olyankor. Súgtak - búgtak az emberek, hogy lelkeket kínoznak, kígyót, békát főznek üstben. De nem látta azt senki.
Budai kisasszony, a boszorkány, loncsos kutyájával és a kecskével beszélgetett csak. Ezt bizony sokan hallani vélték.  Azt rebesgették a falusiak, hogy azok a testvérei. Budai kisasszony elvarázsolta őket, mert el akartak költözni. Így láncolta magához. Állat - összeíráskor, hivatalos ügyekben se mertek bemenni hozzá. A csendőr is csak a kerítéstől kiabált neki, de hiába. Nem jött ki, nem válaszolt. Nem is keresték többet. Csak boszorkány, suttogták, hiszen evés nélkül emberfia nem élhet. Nem termelt semmit, csak gyom nőtt a kertben. Vagy ott hátul lehetett krumplija? Ki tudja.
Egyszer aztán furcsa dologra figyeltek fel.  A loncsos kutya egyre kisebb lett, a kecske csont soványan hevert a fa alatt, a házikót nagy csend lengte be. Füst se szállt fel a tetőről, s orrfacsaró bűz áradt onnan.
Mi lehet, ijedeztek az emberek. Riasztották az csendőrt. Az két kísérővel jött, a kerítéstől kiabált be. Semmi válasz, néma csend. Csak a bűz volt egyre nehezebb. Óvatosan léptek  beljebb az udvaron. A kutya egykedvűen, hangtalanul nézte őket, a kecske se mozdult. A bámészkodók tisztes távolból lestek, vártak. Nemsokára iparkodott ki a házból a csendőr és két társa sápadtan, orrukat kezükkel eltakarva. A félénkebbek már a futást latolgatták.
–  Meghalt Budai kisasszony, emberek. Menjenek haza. – mondta a csendőr – A falu közpénzen eltemeti.
Oszladozni kezdett a bámészkodó sereg, csoportokba verődve tárgyalták az esetet. Hümmögtek, hitetlenkedtek. Boszorkány volt az, nem lehet halott.
 Egyszerű deszkából ácsolt koporsóját senki nem merte megérinteni, hát még vinni ! Így ökrös szekérre tették, előtte ment a plébános, s a kántor. Utána vonszolta magát a loncsos kutya s a kecske.  A szomszédok a kapuk mögül leskelődtek, féltek tőle. A boszorkánytól. Hetek múlva jött a hír, hogy a sírja mellett találta a temető gondnoka elpusztulva mind a kettőt.
Csak boszorkány volt. Holtába is magával vitte elvarázsolt testvéreit – mondogatták az emberek. Telke, háza tovább pusztult. Senki nem mert bemenni oda.  

Sepsiszentgyörgy, 2013