Még mitől lehet szép egy temető

Megint vártak. Éreztem. Tehát a pénteki napsütéses hűvöst kihasználva útra keltem. Amúgy kirándulósan. Gyalog. Valahogy ilyenkor érkeznek hozzám az élet által feladott kérdésekre, problémákra a válaszok, kínálkozó megoldások.
A közös dupla sír még karácsony, és unokahúgom keze nyomát viselte. Lefóliázott virág-és mécses tartót, frissnek ható fenyőgallyakat, koszorúcskákkal, fenyőfadíszekkel. Itt nem szokásom sokáig időzni.
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!" Ebben a szellemben nevelődtem. De azt még az Úr és Jézus Krisztus sem kívánja tőlem, hogy szeressem is őket. Sok keserves emlék köt hozzájuk. Ezeket valóban jó lenne egyszer végleg elfelejteni. Mert a megbocsátáson már túl vagyok.
Apádat, anyádat tiszteld. Szeretni pedig a felebarátaidat szeresd. A FELEbarátaidat. Ha elfogadom, hogy a magyar a világ egyik leg – ha nem a LEG - pontosabban fogalmazó nyelve, akkor a másik felüket hagyjuk meg. Mármint másoknak. Szeretni. Szüleiknek, házastársuknak, gyerekeiknek, rokonaiknak, többi barátaiknak. Akik ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan módon szeretik őket, mint te. ( Azzal ugye tisztában vagy Kedves Olvasóm, hogy a TE-t itt általános alany értelemben használom. )
Tehát itt állok én. A közös dupla sír előtt.
Ott nyugosztok ti.
Inkább gyakran semmint néha úgy éreztem, számomra nincs hely közöttetek.
Pedig hát apám, anyám ti is ott nyugosztok.
Dédi, nagyapám, - nem is ismertelek – keresztapám, úgy vélitek, a dupla sírhely legfeljebb egy azaz egyetlen urnát bír még el?
Valahogy abban hittem, nőttem, nevelkedtem, a közös sírkő hajlik majd egyszer felettünk, felettem.
S most valami különös dologra döbbentem.
Párommal a család legidősebb tagja lettem. Gyökér.
Más néven, más helyen új ág nő, nőjön belőlünk, belőlem .
Mindazonáltal kérve kérem, bocsássátok meg, ha ellenetek bármikor bármiben vétettem.
S ha tehetitek, ha összhangban van a Felsőbb Teremtő Erővel, nyugodjatok békében, és ne ártsatok nekünk, itt maradottaknak s még ide érkezőknek.
Az örök világosság fényében ti már bizonyára másként láttok, másként vélelmeztek odafentről sok, nagyon sok mindent.
Ámen.
Csak letettem a mahónia gallyal kísért fehér kaktuszdália csokrot ( anyám és nagynéném minden illusztris, díszítést kívánó alkalommal ilyesmivel rakták meg a sírhantot), elméláztam a kevésnél is kevesebb információn, ami a sírkő alatt nyugvó négy idősebb rokonomról a birtokomban van, és indultam volna tovább. Ám hirtelen belém nyilallott: persze, hogy vártak. Négy nap múlva Irén nap van. Anyám neve napja. 23. – Emőke, 24. – Gábor, a középső fiam, 25. – Irén. Nálunk valahogy így alakult.
Néhány lépés oldalra, és mindig megállok egy "yugodj békében" meg néhány bevillanó emlékkép erejéig egykori szomszédasszonyunk édesanyja urnarekesze előtt. Ez jár neki. És nekem is. Mert szépek azok az emlékek. És valami különös apró csoda folytán inden évben mások és mások.
A szép idő ellenére teljesen kihalt volt a temető. Tovább indultam apai nagyanyám nyughelye felé. Ez az útszakasz nem szép. Leszanált sírok helyén tátongó üres térségen visz át, és engem még arra is emlékeztet, hogy nem ismert, sosem látott apai nagyapám sírhelye is ilyen sorsra jutott. Hogyan? Miért?
A fű még nem bújt ki, de szélfútta szemét bőségesen borította. Elszáradt koszorúk, virágpapír, törött mécsesek. Itt hallottam meg először a viharos szél hangját. Pedig a házunk ajtajától kísért. Szeretem is. Zúg, bong, mint valami, a Föld tüdejéből érkező, velem együtt érző hatalmas sóhaj. Hol fortissimo, hol piano. Hol búsan kongva, hol gurgulázón kacagva. A ravatalozó felől lélekharang bim-bamja is keveredett bele. Megborzongtam. És néhány könnycsepp is kikívánkozott a szememből.
Mikor anyai nagyanyám sírjához érkeztem, éppen a halk ütemeknél tartott. Úgyhogy tisztán kivehettem a fejem fölé nyúló faágról tavaszi trilláját küldő széncinkét. Jó egy percig tűrte a közelségemet. Aztán tovaröppent. Talán a szemközti fán kúszó és ütemesen kopácsoló harkály riasztotta el. Én a természet kamarakoncertjeként éltem meg a zúgó szél és a két madárka hangegyvelegét. Vagy apám zeneszerető lelke rebbent figyelmeztetőn néhányat?
Ebben az elszállt állapotomban az ibolyákra majdnem rágyalogoltam. Ott nyújtózkodott három bokrocska a sírral szemközti útszélen.
Tehát mitől is lehet még szép egy temető?
Természetesen maguktól a síremlékektől is. A régi, mohos, terméskő keresztektől, angyal-és Krisztus vagy világiasabb szobroktól. A vázákba gondos kezekkel elhelyezett csokorkompozícióktól. Az őszi elmúlás színeivel visszaköszönő szürkék, fehérek, feketék, barnák sok száz árnyalatától. Az est sötétjében lobogó sok ezer gyertyától.
Az újabban látható csillogó-fényes sima márvány emlékhelyeket kevésbé szeretem.
Kivétel, ha a feszületet terjedelmes, megmunkálatlan kőzet tömb váltja ki. Ezek a sima felületekre helyezett robosztus testek a megkerülhetetlenül materiális földi lét súlyát jelentik a képzeletemnek. De még ezektől is lehet szép egy temető.

 Bihary Emőke