Magas, szikár alakja a halált idézte. Kifejezéstelen tekintete nem is volt evilági. Hogy jártában- keltében mit látott és mit nem, ezt mozdulatlan, merev arcvonásait nézve, nem lehetett tudni.
Hangtalan tűnt fel a számtalan terem átjáróit eltakaró nehéz drapériák között, aztán elnyelte merev alakját a következő kárpittömeg.
Mindenki halkan és keveset beszélt, jeges lényének hidege mindenütt jelen volt. Sosem árulta el, hogy mi az, amiről tud. Soha és senkihez nem közeledett, kihűlt szívének dobbanásai csörömpölő jégcsapokat idéztek, csak a varjak iránt táplált némi figyelmet, na persze, a maga módján.
Lelkéig hatoltak a fekete madarak rekedt és kíméletlen károgásai, felidézve agyában a poklok fényeit, azt a kegyetlen racionalitást, ami mindent, és mindenkit múlt időbe űz, kiöl az emlékezetből.
A Herceg, aki meleget és bársonyos érintéseket, csak a máglyák fényében és melegében érzett, bigott hitében, csak zsoltárok zümmögtek győzelmi indulókként beteg lényében.
Az Escoriál vészjósló falai visszhangozták a vasárnapi misére hívó harangok kongását, némi színt lehelve a sátáni arcba.
A tömeg alázattal és reszketve kettényílt az érkező hercegi hintók előtt. Hatalmas úr a félelem. Aztán továbblépett az idő.
Kajetana Alba, a törékeny, alacsony és légiesen szép nő, fehér csipkekölteményében pózolt Goya ecsetjének, az elnehezedett sokgyerekes paraszt előtt, akit szeretett, és viszontszerették. Hihetetlen, és megmagyarázhatatlan vonzódás, titkos viszony, az élet dolgai időnként teljességgel megmagyarázhatatlanok.
A később megsiketült mester, vízióinak sorozatában, talán belerajzolta mindazt az Albaságot, ami nem lehetett más, mint az ő túlérzékeny lelkének rezgései, megérezvén a hajdani történéseket.
Egy egészen más entitás lakott az elnehezedett rusnya testben.
Feledésbe merültek a borzalmak, jöttek új rettenetek, mert minden kor megteremti a maga szörnyűségeit.
Hol vannak már azok az igricek, azok a lantok, amik megénekelték a nagyúr tetteit…
De viharos őszi éjszakákon, az üvöltő szél, még sodorja magával a messzeségből az ének foszlányait, a lantok húrjainak halk hangjait.
Hangtalan tűnt fel a számtalan terem átjáróit eltakaró nehéz drapériák között, aztán elnyelte merev alakját a következő kárpittömeg.
Mindenki halkan és keveset beszélt, jeges lényének hidege mindenütt jelen volt. Sosem árulta el, hogy mi az, amiről tud. Soha és senkihez nem közeledett, kihűlt szívének dobbanásai csörömpölő jégcsapokat idéztek, csak a varjak iránt táplált némi figyelmet, na persze, a maga módján.
Lelkéig hatoltak a fekete madarak rekedt és kíméletlen károgásai, felidézve agyában a poklok fényeit, azt a kegyetlen racionalitást, ami mindent, és mindenkit múlt időbe űz, kiöl az emlékezetből.
A Herceg, aki meleget és bársonyos érintéseket, csak a máglyák fényében és melegében érzett, bigott hitében, csak zsoltárok zümmögtek győzelmi indulókként beteg lényében.
Az Escoriál vészjósló falai visszhangozták a vasárnapi misére hívó harangok kongását, némi színt lehelve a sátáni arcba.
A tömeg alázattal és reszketve kettényílt az érkező hercegi hintók előtt. Hatalmas úr a félelem. Aztán továbblépett az idő.
Kajetana Alba, a törékeny, alacsony és légiesen szép nő, fehér csipkekölteményében pózolt Goya ecsetjének, az elnehezedett sokgyerekes paraszt előtt, akit szeretett, és viszontszerették. Hihetetlen, és megmagyarázhatatlan vonzódás, titkos viszony, az élet dolgai időnként teljességgel megmagyarázhatatlanok.
A később megsiketült mester, vízióinak sorozatában, talán belerajzolta mindazt az Albaságot, ami nem lehetett más, mint az ő túlérzékeny lelkének rezgései, megérezvén a hajdani történéseket.
Egy egészen más entitás lakott az elnehezedett rusnya testben.
Feledésbe merültek a borzalmak, jöttek új rettenetek, mert minden kor megteremti a maga szörnyűségeit.
Hol vannak már azok az igricek, azok a lantok, amik megénekelték a nagyúr tetteit…
De viharos őszi éjszakákon, az üvöltő szél, még sodorja magával a messzeségből az ének foszlányait, a lantok húrjainak halk hangjait.
Kép: Kapolyi György alkotása
Valamikori igricek utódaként, Gyuri, most te idézted meg a nagyúr alakját. A félelmes herceget, aki rettegést keltett az emberekben. Nem is érthető, ha ilyen volt, hogyan szerethette őt hitvese, aki - a jelen korban fellelt levelei alapján - erről vallott. Leplezte volna igazi érzelmeit? Bármi történt is, az egyszerű származású festő a maga érzéseit, vágyait megjelenítette képeiben. És bármit cáfolnak is a szakértők, a nagyközönség mindig szívesebben beszél nagy egymásra találásokról. - Bizonyítod, Gyuri, hogy pár bekezdéssel is lehet ilyen szerelmeket sejtetni. :)
VálaszTörlésÉn, persze nem tudom Gábor, de ahogy férfiakban van "Terhelt", nőkben is kell legyen. Ilyen lehetett a nej. A ma szemével nézve.
VálaszTörlésGoya számára, Kajetána, egy egészen más álomvilágot képviselt.
Egyszerre volt vonzó vízió, és imgerlő másság számára.
Abban, a nekünk finoman szólva furcsa világban, a dühödt vallási megszállottság izzásában, a kegyetlenkedések, Istennek szóló ajándékként voltak felfogva.
Napjainkat látva, nincs új a nap alatt.
Köszönöm gondolataidat.
gyuri
Furcsa kapcsolat a modell és a művész között, hiszen rangban, és minden másban talán távol állhattak egymástól, és mégsem volt ritka a múltban az ilyen.
VálaszTörlésA szigorú herceget pedig nem csoda, ha félték szeretet helyett. Ahogy Gábornak írtad, teljesen igazad van, nincs új a nap alatt, maximum mi nem tudtunk róla eddig. :)) Tetszett. :)