Kapolyi György: A vándorköszörűs

A falu főutcája, ha nem sáros volt, akkor poros. Mikor feltámadt a szél, jóformán az orráig sem látott az ember. A széles, girbe - gurba főldút mindkét oldalán alacsony-roskatag házikók sorakoztak, viharvert kerítései korhadtak a nyári hőségben.
A dombtetőről be lehetett látni az egész falut, még távolról is ordított a belőle áradó eseménytelen dögunalom. Semmi nem zavarta a mérhetetlen csendet. A hosszú utca az erdőben tűnt el a vízmosás és kőrengeteg között, még itt-ott felbukkant segélykérőn, aztán végképp elnyelte a sűrű vegetáció. Sem a kertekben, sem a házakban nem mozdult semmi. Mindenünnen áradt a sötét ablakokból a hideg figyelem.
Néha a szélcsend ellenére az úttest porából felemelkedett egy ember nagyságú homoktölcsér, végigforgott a főutca teljes hosszán, majd visszahullva eloszlott. Az erdő alján, az utca végében volt a temető. Megdőlt, korhadó, idő rágta keresztjei elhagyatva sütkéreztek a fényben, nem hiszem, hogy bárki is oda, mert volna menni, megzavarva a kert nyugalmát. Mindent magasan felvert a gaz, a vadvirágok színesen pompáztak a tikkasztó hőségben, de sem méhek, sem más bogarak nem nyüzsögtek kelyheikben.
Ahogy érkezett az alkony úgy változott a falu látványa. Minden szürke szint öltött, a temető felől az esti szellővel megjelent egy édeskés durva szag.
Nehéz harcimén patáinak súlyos csattogása vonult végig az úttest felett, lovasának páncélzata tompán csörrent a léptek ütemes zenéjére. Csak hallani lehetett merre jár, meg a kavargó porból. Látni nem lehetett az egész lovasból semmit. A temető irányában haladt, a fák sűrű szövevényében halt el a dobogás.
Dermedten állt a dombon, alatta a sápadt fényben derengő falu. Olyan intenzitással élte meg az előtte játszódó eseményeket mintha látná. A félhomályból a temető felől érkező emberek imbolyogtak a házak felé, maguk előtt görgetve a földnek és elmúlásnak felejthetetlen szagát. A vándorköszörűst térdre lökte a félelem, mereven nézett a falu felé, két keze görcsösen markolta a domb füvét. A jeges szél korbácsként csapott arcába, amit meg sem érzett. Meredt tekintetét nem tudta a képről elfordítani. Az egyre közeledő hangtalan menet első sorában észrevette saját magát. Abban a pillanatban megérezte a hatalmas vákuum jelenlétét, ami kiszívta mellkasából és agyából azt a valamit, ami ő volt. Üveges tekintettel figyelte látomásba olvadó alakját, aztán úgy dőlt oldalára, mint egy fatuskó.
Másnap délután találták meg a kaszálásból hazaigyekvő parasztok. A fűben feküdt, kifejezéstelen tekintettel nézett valamit, amit csak ő látott.
Felismerték az emberek és hazavitték. Nem ellenkezett. Bármit kérdeztek tőle, nem válaszolt. Látták szemein, nem is hallja. Otthon, egész nap görnyedten és magába zárkózva ült a kispadon, és kihunyt fényű szemekkel nézett előre.
Nem szólalt meg soha többé.

Kép: Kapolyi György alkotása