Kapolyi Noémi: Házikó

Annyira elbújt a ház a lombok között, hogy csak akkor vette észre az arra járó, ha már egészen közel járt.
Hívogató zöld ablakkereteiben csillogóan hunyorítottak apró ablakai, sárgásfehér vaskos falai nagy békességet árasztottak. A tető vastag palakövekkel kirakva egészen mélyen ráült a falak tetejére és annyira túllógott, hogy a tűző nap elől is védelmet nyújtott.
Így állt a kis tisztás szélén a bozótosban, a falak tövét a mezei virágok egészen elhódították, mégsem tűnt gondozatlannak vagy romosnak, hiába nem lakta senki.
Az állatok bár bejárogattak, nem rágcsáltak meg semmit, néha ugyan egyik-másik őz erős késztetést érzett, hogy megkóstolja az ajtószárny szélét, de aztán mégsem tette, hanem inkább elballagott.
Valahogyan a kicsi ház az erdőé volt és ezt érezte, ösztönösen tudta minden állat.
Amikor a vándor már napok óta a rengeteget járta, rábukkant a házikóra.
Éppen a legjobbkor- gondolta, mert már teljesen kimerült a gyaloglásban.
Óvatosan lépdelt a kis építmény felé, hátha valamilyen állat elbújt benne, még akár medvére vagy farkasra is számított, így vastag botját felemelte ütésre készen és úgy osont tovább.
Hiába, nem sikerült nesztelennek maradnia, állandóan megreccsent egy ág a talpa alatt vagy éppen folyondár akaszkodott a lába köré, de ő azért eltökélten egyre előrébb merészkedett, míg végül az ajtó mellé érve egy hirtelen mozdulattal előre suhintva botjával beugrott a nyíláson az egyetlen szobácskába.
Aztán megállt, oldalt lépett és a hátát a falnak támasztotta, úgy megingott hogy egészen felkeveredett a gyomra, de aztán visszanyerte az egyensúlyát.
A házacska üres volt, ő állt benne egyedül.
A vándor az ajtó lapjáért nyúlt és megmozgatta egy kicsit, meglepően könnyen járt, szépen be tudta hajtani, amitől végre igazán bent érezhette magát.
Nagyot sóhajtott, a botját a földre tette aztán nehézkesen levette a hátáról a zsákját is és azt is mellé tette, a pántok egészen elnyomták már a vállait a hosszú úton, görbe háttal ácsorgott egy kicsit aztán úgy ahogy volt lekuporodott nehézkesen a földre, olyan jól esett leülnie, érezte a fáradtságot minden izmában és csontjában így inkább ültéből az oldalára ereszkedett és csak úgy feküdt ott, mint egy mázsás, rongyos kődarab.
Az arcát a hűs agyagnak nyomta, selymesen simult a bőréhez, lüktető halántékán hamar megnyugodott az ér és pihentető mély álomba merült.
Amikor felébredt már egészen besötétedett. A madarak elcsendesedtek és az éjszakai erdő hangjai töltötték be a levegőt. A gyomra nagyot kordult, így felült, aztán belekotort a zsákjába hátha talál valamit, bár a lelke mélyén pontosan tudta, hogy nem lesz benne semmi enni vagy innivaló.
Szépen visszatette azért az egészet a botja mellé, aztán inkább a fal felé húzódott ültében hátrakecmeregve és nekidőlt a vályognak egy nagy sóhaj kíséretében.
-Milyen kellemes itt, mekkora szerencsém van, hogy rátaláltam erre a helyre-suttogta.
Amikor a hold első sejtelmes fényei bekúsztak a falra, valami kis halmot látott a földön.
Nézegette egy darabig aztán felguggolt és odalépett.
Erdei gyümölcsök, termések hevertek egy kis kupacban. Csodálkozott rajta, mert határozottan úgy emlékezett, hogy a szoba üres volt és a földön nem volt semmi, kis is csúszott egy -még ilyet- a száján, aztán leült megint a földre a kis gyümölcsök mellé és eszegetni kezdte őket.
Egészen jól lakott.
Leheveredett a földre és a tető erős ágfákból rakott gerendáit nézte, amiket halvány derengésbe borított a Hold, majd hangosan csak úgy magának beszélni kezdett:
-Egész életemben csak mentem, vándoroltam, hogy megtaláljak valamit ami majd értelmet adhat. Aztán rengeteg dolgot találtam, de amikor megszerezhettem volna a vágyott valamit addigra nem is érdekelt. Ezért tovább álltam. Most aztán itt vagyok, elment az időm nagy része és a rongyaimon kívül semmim sincs és az a legrosszabb az egészben, hogy ez nem is zavar.
Még ez sem. Mert tartalmasan kell élni. Vinnem kell valamire, mondogatták gyerekkoromban.
Tanultam, utaztam, voltam sok minden, több olyasmi is, amire sokan egy életen át áhítoznak, hogy lennének ezek vagy azok, és én lettem ez is és az is. Kipróbáltam magam és sok tapasztalatot nyertem amikre ha belegondolok nincs szükségem, mert mire az enyémek lettek ezek az úgymond élettapasztalatok addigra pont az életem fogyott el.
Legszívesebben már itt maradnék, nem érzem, hogy tovább kéne mennem- aztán az oldalára fordult és a falat nézte. Évek óta most először érezte úgy, hogy megérkezett oda, ahová tartott.
Mert hát hová is tart egy ember, hová kellene tartania és minek is?-töprengett még egy darabig.
Nem a törekvéssel van a baj, hanem avval, hogy az emberek nem a saját vágyott céljaikért törekszenek, azok elmúlnak ahogy benő a fejük lágya, aztán az új célok már nem őszintén az övék. Elérik, elégedettek lesznek, de csak addig amíg nem kezdenek el azon gondolkozni, hogy mi volt az értelme, mi lett jobb, min segített, vagy hogy mit oldott meg vele? Nem, nem-mondta a vándor.
-Nem akarok menni sehová-sóhajtotta. A majdnem teljes éjszakai sötétségben olyan érzése támadt, mintha hullámzana körülötte a szobácska és álomba ringatódott.
Kipihenten és kellemesen ébredt, besütött a parányi ablakokon a Nap. Olyan kellemesen érezte magát, nyújtózkodott, a könnyű ing laza ujja végigsiklott a karján, a vándor egészen megmerevedett.
Az ing ujja friss volt és puha, ahogyan az összes ruhája is amelyekben a kényelmes fekhelyen feküdt. A szoba közepén asztalféle állt, mindenféle termésekkel és egy mély fatálban vízzel. Az ajtó nyitva állt.
Felkelt a vackáról, ruganyos izmaiban nyomát sem érezte az öregségnek és a kimerültségnek. Elképedve nézett körül és aztán amikor saját testét is nézni kezdte, először a kezén akadt meg a tekintete, nem volt ráncos a bőre, ujjai pedig szép egyenesen álltak, sehol sem voltak a karmokba görbült megfáradt ízületek.
-De hiszen ez csodálatos- ujjongott halkan- nem is tudom hogyan lehet?
Aztán beállt a nyitott ajtóba. A mezei virágok egészen körbevették a házat, odébb pedig dúsan benőttek a környező bokrok alá. Egyik kezével a falnak támaszkodott, amikor ismét úgy megingott, mintha a levegőbe támaszkodna, elkapta a kezét és a vályogon mintha egy hullámzás futott volna végig, azután ismét olyan volt mint előtte.
Ez után megfogta az ajtó lapját, a fa sima felülete langyosan pihent az ujjai között.
A vándor lassan elvette róla a kezét és elgondolkodóan kezdett körbe pásztázni minden apró részletet. Amikor a kis ablakokhoz lépett, igyekezett lassan és a lehető legfinomabban a kézfejével érni az üveghez, jól számított mert az érintéstől az üvegen enyhe remegés futott át.
-Ez valami varászlat? Látomás? Vagy te tényleg élsz?-súgta a szobának.
Érezte a választ, a hang a lelkében szólalt meg, valahol a fejében mélyen, de ő hallotta, azt a vékony sóhajtás szerű választ.
-Élek.
-Én velem mi lesz most? Menjek el? Megöregszem ha kikerülök innen és meghalok? Hogy lesz ez után?-kérdezte.
Aztán nagyon fülelt, figyelt a bensőjére de nem jött válasz, úgy érezte mégis várnia kell.
-Ha nem bántasz, maradhatsz, azt mondtad maradnál, de ha így döntesz, örökre maradnod kell.- hangzott a válasz- jöhetsz és mehetsz, de itt fogsz élni, énvelem.
-Senkim nincs már, sehol-szólalt meg hangosan.
-Tudom.
-Azt hiszem én már nem megyek tovább. Itt maradok örökre- mondta halkan, közben kiérezte a saját hangján a döbbent felismerést.
-Megérkeztél- hallotta a lelkében a könnyű köszöntést.
Amikor felemelte a tekintetét az ajtóban állva és kinézett a kis virágok láttatni engedték az ösvényt ami a házikóból az erdő felé vezetett, a madarak éneke betöltötte a levegőt, a magas fűből hallani lehetett az állatok mozdulásait, járhattak nyugodtan, a vándor már nem jelentett fenyegetést a számukra többé.