Kapolyi György: A lélek hangjai

A katedrális legfelső lépcsőjén ült a főkapu tövében és koldult. Kövér volt, ápolatlan, enyhén részeg. Rossz, fekete kalapját markolva vastag ujjaival, a látogatók orra alatt hadonászott, rekedt hangján valami szentének félét énekelt, lekeverve népszerű operett részletekkel.
Éktelenül hamis volt az egész produkció, ő is tudott róla, de távolról sem érdekelte. Hátát falnak vetve kinyújtotta két vastag lábát, legyen mit kerülgetni az érkezőknek.
Néha elszenderedett majd felriadva énekelt tovább.
Állandó munkahelye volt a főbejárat, többször elzavarták, de mindig visszajött, így megunva az állandó zavargászást, hagyták békében.
Egy alkalommal igencsak rossz idő kerekedett, a viharfelhők miatt már kora délután esti sötétség ült a tájra. Verte az eső, egyre jobban fázott.
Körülnézett az elnéptelenedett lépcsősoron, nehézkesen felkecmergett a kőpadozatról. Kezével leporolta nadrágja ülepét - na, már ami megvolt belőle -, beosont a résre nyitott hatalmas tölgyfakapun.
A templomhajó kihalt volt, és végtelenül csendes. A sűrűsödő homályban mélán ácsorogtak a szentek kifestett szobrai, a mellékoltárokon álló üvegkoporsókban szentek csontjai világítottak az egyre halkuló fényben. A belső tér, tömjénillat, a díszes tompa ragyogás majdnem meghatotta, a hűvös levegő a kriptalejáratból-testének csapódva körülfonta fertelmes alakját, meglibbentve elhanyagolt-poros arcszőrzetét. Ismeretlen szorongás támadt mellkasában, szemei nedvesen csillogni kezdtek, egész valóját hatalmába kerítette a csarnok lenyűgöző békéje.
Távoli, ködös emlékfoszlányok merültek fel pislákoló emlékezetében. Már évtizedek óta nem gondolt semmire, és most, hogy kezdtek benne mocorogni a messzi emlékek, fizikai fájdalom nyilallt belé. Képek kusza kavalkádjai örvénylettek lehunyt szemei előtt, orgona szólt, sok virág vette körül fehér cipős lábait, mögötte állt az anyja, Isten a tudója mikor gondolt rá utoljára. Sok gyertya égett, csendes lobogásukból áradt a melegség és szeretet. Első áldozására gondolt, ő volt a fehér cipős kisfiú, sorra merültek fel emlékezetéből rokonai, közeli hozzátartozóinak képei. Egy eltűnt világ visszfényei, szívet-lelket megrázó ősrégi emlék.
Egy mellékoltárnak dőlve ült a szőnyegen, nehezen szedte a levegőt. Sorra bukkantak fel ködös emlékezetéből régi életének élesedő emlékei, lelke fájó csikorgásának zenéjében.
Az élmény súlya szinte összenyomta, egyre kisebbnek érezte magát, sosem hitte volna, hogy az emlékek így tudnak fájni.
Egész testét rázta a feltörő zokogás, torzult jajszavai végiggördültek a templomhajón, a főoltárnak csapódva elenyésztek.
Mindennél nagyobb megkönnyebbülést érzett. Szinte testetlenné válva, egy végtelen, és megbocsátó nyugalom szállta meg, amiben még soha nem volt része. 

Kép: Kapolyi György alkotása