Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Ölelj meg egy fát /8.rész/

Sok nehézségünk akadt az első évben, ahogy néha mindenkinek, mi pedig mindig és mindent megbeszéltünk egymással, de a lelki terheket is jól esett volna lerakni valahogy, otthagyni valahol, mint egy csomagot, amit meggörnyedve és már görcsös ujjakkal cipeltem magammal az úti célom felé, hogy aztán ott letehessem és otthagyhassam végleg.
Amikor elkezdtünk állatokat tartani, akkor éreztem először, milyen sokat segítenek. Leginkább a kecskékre bízhattam magam, ha bántott valami vagy a fejem fájt. Csak oda kellett mennem a karámjukba és leülni közéjük az alomba. Mivel a kecske is kíváncsi állat, ha nem közeledünk, akkor úgyis odajön mindegyik, hogy -mit csinálsz itt gazdi? Így hát csak ültem és nem gondoltam semmire.
Ha a fejem fájt, vagy bántott valami Tilda az egyik kecskénk megszagolt és már be is bújt az ólba, de a másik leánykánk Mirike ilyenkor azonnal odajött, körbeszaglászott aztán ahol fájt a tarkóm, ott alaposan megszipákolt, kecske módra jól meglökögetett a homlokával kedvesen, nekem pedig majdhogynem teljesen elmúlt a fájdalmam. Egyre jobban esett kimenni a kertbe a fák közé és az állatok közé. A tyúkok sokkal egyszerűbb teremtések, ugrálnak és örülnek ha finomat kapnak amit szeretnek, vidámságukkal hamar elvonják az ember figyelmét, de ez csak a felszín,  ha egy elpusztul, nem tűnik fel senkinek, nekik csak a most létezik és valami pillanat amiben néha feleszmél egyik-másik aztán visszasüpped a tyúkfalkába.
Szerettem fent barangolni a kertünk legtetején is ahonnan ha följebb mentem már kezdődött az akácos.
Ilyenkor ha megfordultam, láttam az egész hegyláncot amíg csak el nem tűnt az innenső hegy takarásában.
Visszanézve a diófánk volt a legmagasabb a kert fái között.
Egy ilyen sétán visszafelé jövet meglátogattam ezt a fát. Csak úgy odamentem ismerkedni vele.
Végül is sosem lehet tudni, talán nem jó úgy odarontani, végül is nekem rosszul esne ha csak úgy minden átmenet nélkül rám akaszkodna valaki-gondoltam.
Megálltam a törzsével szemben, elnéztem a mély barázdákat, a vastag kérgét, jobb tenyeremmel megérintettem és odatámaszkodtam őrá. Jó volt az érintése, alig hűsebb a levegőnél és száraz.
Éreztem és elképzeltem ahogy a nedvessége kering a lombok felé. Aztán haladtam lefelé, a vastag törzs mélyen állt a földben, erős gyökerei lefelé nőve szétágaztak és szilárdan támaszkodtak, kapaszkodtak. Én csak álltam éreztem és figyeltem, nem gondoltam semmire. A talpam odanőtt a földhöz, belenőtt az egész lában mélyen és erősen, szinte utat törtek lefelé a belőlem áramló gyökerek, a kezem eggyé vált a törzset borító kéreggel, áthaladt rajtam a lombokat tápláló erő és a végtelen békesség. Nyugalmat árasztott a fa és ebből kaphattam én is. Aztán éreztem, ahogy bontom a gyökereimet, csökken a kapaszkodás a talajba és már csak állok és a kezem a fán tartom. Elengedtük egymást. Ettől kezdve kijárogattam a fához és néha amikor tehetetlennek éreztem magam valamilyen ügyben akkor átöleltem, ő pedig hagyta és megengedte nekem, hogy ilyenkor én is egy legyek a növények között.
Megérintettem aztán a kertünk többi fáját is de ennél a hatalmas diófánál éreztem csak ezt a végtelen erőt, így hát ő maradt a kedvencem. Ez után ha valamelyik állatunk elpusztult, minden alkalommal ez alá a fa alá temettük el.
Ebben az időben történt, amikor a kertben dolgoztam és kicsit megpihentem, hogy az akkori birkáink mellém telepedtek, aztán egy odakúszott hozzám, rám feküdt majd rövidesen álomba szenderült. Mind ott aludtunk együtt egy kicsit.
A kecskék nem engedik magukba ezt a békességet, viszont talán éppen ezért remek harcos és jó őr válik belőlük nagy korukra, mert kizárólag a saját egyéniségüknek enged valamennyi, nem engedik magukat senki és semmi által befolyásolni és idegentől semmit sem fogadnak el.
A mai napig nekem ők a kinti kedvenc állataim.