Kapolyi György: Szimultán

Süt a nap. Végtelen csend öleli az erdő keszekusza, egymásba nőtt fáinak koronáit.
Hangtalan, mozdulatlan, de lüktető élet.
Itt, a jelen és múlt összefolyó világában, a béke, és megbocsátás fuvallata bujkál a levelek között.
Egy temető békéjét, és nyugalmát idézi, mert nem létezik már idő, csak az örök van birodalma. Nincs már jelen, sem múlt, nem létezik jövő.
A fák törzsei alatt, hangyák, és mindenféle kis élőlények matatnak, mindent elkövetve fennmaradásuk érdekében, nem is sejtik, hogy hiába.
Na, így lehet csak békében, és kiegyensúlyozottan létezni.
Hogy honnan jöttünk, mi lesz holnap, és mikor tűnünk el a semmibe, kitalálva nyugtató történeteket, hiteket és meggyőződéseket, hogy tíz körömmel kapaszkodunk mindenféle Arc Poeticákba, hitegetve az álmot, hogy nem hiába élünk. Kutatjuk az okozatok okát, megmérgezve tűnő napjainkat, amik csak másodpercek valójában, a nagy létezés örök forgatagában.
Eltűnünk, eloszlunk a békés napsütésben az erdő fáinak enyhet adó félhomályos csendjében, ahol vár az örök feledés. Ha nem mindenre érvényesen vonatkozik a szokás, akkor sincs semmi.”A dicsőség a holtak napfénye” /Napóleon/
Az elködlöttnek, ebből semmi haszna, öröme.
Süt a nap, csak a matató bogarak gondolatok nélküli nyugodt élete kutat a holt avarban, nem ismerve a voltat, nem vágyva a jövőt. Nincs depresszió, nincs tépelődés a hogyan tovább megfejthetetlen fogalmáról.
A fák is, szerteágazó gyökereikkel szilárdan kapaszkodva a mába, élvezik a fényt, és a csendet.
Eszükben sincs kutakodni, elbizonytalanodni, ők vannak, és élnek. Nem mérgezik meg létüket gondolatokkal. Minek.
Senki nem gyűjt kudarcélményeket, elpusztítva vele a meglévőt, a nyugalmát, mert felesleges kérdéseikre sosem kapnak választ.
A napsütötte tisztáson, egyetlen élőlény nem gondol arra, hogy jön az éjszaka, és az elmúlt délutánnak vége. Mert aminek eleje, közepe van, annak végének is kell, legyen.
És nem teszi tönkre békés napjait, értelmüket eleve vesztett gondolataikkal.
Az ember, aki a teremtés koronájának tudja magát, az egyetlen lény, aki megmérgezi saját gyakorlati létét.
Az akkor mi lesz ha, folyton szól lelkében, elbizonytalanítva minden tettét.
Az idő órájának ingája lassan leng, jobbra, balra, követi a szenvtelen kattanás, figyelmeztetve a halandót halandó voltára.
Még süt a nap, még „Nyílnak a völgyben a kerti virágok”, de ez sem tart örökké,
talán az elködlött állapot sem, mert semmi nem tarthat vég nélkül, megállna a verkli, kappan hangja elveszne a semmiben.

Kép: Kapolyi György alkotása