Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Tartsunk húscsirkét /9.rész/

A második év késő tavaszán el voltunk foglalva mindennel, a munka után a kert és az állatok következtek, építettünk, terveztünk, ki hol lakjon, mi hogyan lakjunk a házunkban, mert a lakókonyhán és a hálószobán kívül még egy picike kamra, és két apró kis helyiség is ott volt, amit használni lehetett.
Meg is beszéltük, hogy ahol van egy vízcsap, az lesz a vizes helység, ott lehet mosni, mosogatni meg egy dézsában fürdeni.
Ahol pedig hiányzott a vakolat ott szorgalmasan tapasztgattuk, és simítottuk a falat, hogy valahogy kinézzen, közben pedig egészen szépen haladt a nyár, növögettek az állataink, szépen terjedt a gaz a veteményesünkben, és teljesen ellepte a kukoricánkat, hiába tologattuk benne teljes erőnkből azt az úgynevezett biciklis kapát. (egy kimustrált bicikli ülése helyett kés van, és az van a földön és a visszafelé álló kormánnyal lehet tologatni)
Már túl voltunk a nyár nagyobbik felén, amikor hallottuk a szomszédasszonyunktól, hogy ők húscsirkéket nevelnek, és már egészen szépek.
Nekünk tojó hibridjeink voltak, nem vágásra szántuk őket, meg az ilyen fajta tyúkon nem is nagyon van mit enni. Gondoltuk is, milyen okosak a szomszédék, hiszen nekünk tojásunk lesz, de hús viszont nem. Aztán beköszöntött az ősz, mi pedig meghallottuk, hogy az egyik településen állatvásár lesz. Nagyon jó kis kirándulásnak ígérkezett az elmenetel, így aztán fogtuk magunkat és a vásár napjának reggelén elmentünk oda. Csoda érdekes volt a rengetegféle állat, árultak libákat, kacsákat kicsiket és nagyobbakat, turcsi orrú malacokat, durok sertéseket és házinyulat, pulykát, néma kacsát, egyszóval mindenféle állatot, meg az egyik helyen húscsirkéket is.
Én pedig pont arra indultam el, véletlenül a férjem kezét erősen szorítva, nehogy másfelé akarjon menni. Aztán csak megálltam véletlenül az árus standja előtt, az árus pedig látva az új kuncsaftokat rögtön elmondta az állatok árait, melyik mibe kerül.
-Dobozt hoztak?-kérdezte.
-Nem-feleltem.
-Nem baj, majd én adok-mondta.
-Vegyünk?-kérdezte a férjem.
-Szerintem igen, nekünk is jó lenne néhány-válaszoltam.
-Mennyit vegyünk?
-Tizenötöt-vágtam rá.
-Jaj, vigyenek húszat és engedek az árból-javasolta az árus.
Így aztán húszat vettünk.
Jó nagy dobozt adtak velük, de kellett is, mert így is alig fértek el benne.
Hazaérve kivettük a kartondobozt az autóból, kiszellőztettük belőle a csirkeszagot és a fejünkből is, aztán megnéztük hová is tegyük be őket.
De bizony akárhol is néztük, minden hely kicsi volt és hideg, valahogy gyanítottuk, hogy ezeknek nem jó a hideg, meg a szomszédnál láttuk is, hogy lámpát égetnek fölöttük, de a mi óljainkban nem volt lámpázási lehetőség. Így került be a doboz először a szobába.
Ahogy beléptünk a házba, és a kedvesem a dobozt betette a jobb oldalt nyíló kicsi szobácskába az íróasztal mellé a földre a doboz alja máris kezdett szétmállani, a kiscsirkék meg rögtön kezdték is eszegetni a papírt. Jaj te jó ég, tegyük őket gyorsan másba, nehogy elpusztuljanak. Hoztunk lavórokat és áttettük őket, aztán mindnek a közepébe raktunk egy csésze vizet és egy tálka darát is.
De még ki sem mentünk a szobából amikor a vizet már ki is borították mindenütt, és a dara is hamarosan a vizet követte, ott álltak a kulimászban étlen-szomjan, visítva.
Mire délután lett addigra pedig már kiugráltak a lavórokból és össze vissza rohangáltak köztük.
Be kellett lássuk, így az estének nem állhatunk neki, néhányukon pedig láttuk a fázás jeleit is.
A kutyuskánknak meghagytuk, hogy nem szabad őket bántani és jól összepusziltuk, mi pedig szaladtunk fel a pajtához lécekért meg rácsért és szögért meg kalapácsért. Egész estig fűrészelt, kalapált, szögelt, drótot vágott ez a drága ember, aztán külön álló talpakat készített, és estére készen felállítottuk a bútorozott kisszobában a mobil tyúkkerítést. A földre forgácsot szórtunk, az olvasólámpát pedig letettük nekik, hogy ne fázzanak.
A csirkék remekül érezték magukat, ugrándoztak, ettek, ittak, és melegedtek a lámpa alatt.
Csakhogy ha sokan vannak, nem férhetnek mind oda melegedni.
Néhányan meg nagyon fáztak mi pedig aggódtunk és sajnáltuk szegényeket.
Aztán az íróasztal sarkára rátettünk egy pici és teljesen körberácsozott hősugárzó ventilátort és bekapcsoltuk nekik. Innentől kezdve húscsirkééknél kitört a békesség.
Éjjel nappal ment önműködően ki-, és bekapcsolva a ventilátor, égett a lámpa, ők pedig cseperedtek, növögettek. Néha felültek a kerítésre, de sosem jöttek ki a mi térfelünkre.
Viszont a saját helyükön ürítettek ami megszáradt, ez önmagában természetes dolog is.
Mindaddig meg is lehet érteni amíg a kis állat el nem kezdi első röpgyakorlatait a szobában, miközben ugye a ventilátor is teszi a dolgát, és keveri a levegőt.
Ez mind csak akkor tudatosult bennünk, amikor egy reggeli kávézás alkalmával recsegett valami a fogunk alatt, ami nem akart elolvadni a cukorral.
Az egész lakásban finoman mindenen állt a sárgásfehér por, aminek az összetételére egyikünk sem volt kíváncsi.
Decemberre aztán a húscsirkék végre felnövögettek, együtt a sajnos szinte hivatalból rájuk törő lábbénulás betegséggel. De nekünk még sikerült jó karban lévőkként időben levagdosni őket.
Mikor végeztünk a nagy munkával, és bementünk a kiürített tyúkszobába, körülnéztünk.
Az alom addigra rettenetesen magas lett, ahogy pedig az állatok növögettek, elérték a vakolatot és addig-addig csipegették, amíg a vályogtégláig megették. Az íróasztal tetején vastagon állt a kukoricadara, és a vitaminos kiegészítő. Az ottmaradt holmikat pedig fel sem lehetett ismerni.
Aztán vödröket és lapátot hoztunk és nekiálltunk almozni, jó sokáig tartott. Azt meg el is felejtettem, hogy néhány régi festményt magasan a falon hagytunk, bajuk nem esett, de az almozás után tűnt csak fel, hogy egyiken sem látszott a portól, amit odafestett a művész annak idején.