Ma újra kinyitom a naplóm. Idézetek között kutatok. Keresgélek, matatok. Csak az ujjaim játszanak a sorok között. Szavakkal dobálják egymást. Nő vagyok. Másképp, mint eddig. Másképp, mint szokás. Naplóm számtalan arcom és szerepem budoárja. Szakrális gardróbom ajtaja észrevétlenül nyílik ki. Szélesre tárom. Itt tartom minden valaha eljátszott szerepem. Újabb és újabb fejezetek. Újabb és újabb életek. Tovább keresgélek. A sorok testet öltenek és kosztümbe bújnak. Ujjaim hófehér lepedővel letakart durva pamutvásznat és finom selymet tapintanak. Pecsétes ágynemű és harsányan gyönyörű hernyóselyem. Lázadás és elfojtás földjén vérzem el. Elkerülhetetlen szenvedés és a lélek súlya egyetlen vállfán, amit halványsárga papírra firkantott idézetbe csomagoltam. Beleborzongok, ahogy végigolvasom.
„Akard, amit akarsz, és amire képes vagy, tervezz és válassz szabadon: mégis mindennek úgy kell történnie, ahogyan történnie kell, és ahogy el van rendelve.” (Rudolf Otto: A szent)
Lehunyom a szemem. Mindez emlék csupán. Rozsdásan nyikorgó, súlyos. Hozzám tartozik, de elkülönül bennem. Erre a kosztümre pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor még kerestem.
Tovább nézelődöm budoárom rejtekén. Tekintetem egy szalaggal átkötött vörös dobozon állapodik meg. Izgatottan nyitom ki. Csipke és szatén alsóneműk, és játékszerek pihennek szépen egymás mellé rendezve. Tiltott tudást hordozó könyvek. Vágyfokozó, gyönyörkeltő szavak. Az egyiket kezembe veszem, és arcomhoz emelem. A lapok illatát magamba szippantva, ujjaim csendesen megbúvó szamárfület tapintanak. A jelölés újabb idézetet rejt. Szépen kikerekített betűkkel kirakott ékszer.
„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” (William Shakespeare)
Erre a dobozra pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor már készen álltam.
Becsukom a naplóm. A következő fejezet még csak most íródik. A lapok üresen állnak arra várva, hogy megtöltsem őket. Nagyot kortyolok a vörösborból. Száraz, mégis bársonyos. Belülről simogat. Akár egy jó szerető. Naplómat visszacsúsztatom az ágy alá a varázsdobozom mellé. Ebben a dobozban tartom az amerikai zászlóból varrt báli ruhám. Néhány csupa gyöngy kiegészítőt. Szerelmes leveleket. Az esküvői szárim. Azt a kendőt, amiben a fiamat ringattam és hordoztam három évig. Az okleveleim és a diplomám. Néhány szakrális tárgyat. Tarot kártyát, amiből már régen nem olvasok. Képeslapokat távoli szigetekről, ahová visszavonulok majd utolsó éveimre. Babaruhákat… azok még Auróra Napsugárra várnak.
Magamra húzom a takaróm és engedem, hogy a vörösbor álomba ringasson. Testem forrón lüktető. Követelőn könyörgő. Lelkem csendesen nyugvó. Tisztán látó. Szeretem ezt a nőt. Büszke vagyok rá. Mert gyönyörű és erőtől duzzadó. Mert szabad és zabolátlan. Tisztelem és felnézek rá. Mert teremtőn termékeny. Mert ennek a nőnek köszönhetek mindent, ami pöcegödörben, rothadó szenvedésből kihajtott varázslat, mágia és csodavirág. Mindent, amit úgy hívok élet.
„Akard, amit akarsz, és amire képes vagy, tervezz és válassz szabadon: mégis mindennek úgy kell történnie, ahogyan történnie kell, és ahogy el van rendelve.” (Rudolf Otto: A szent)
Lehunyom a szemem. Mindez emlék csupán. Rozsdásan nyikorgó, súlyos. Hozzám tartozik, de elkülönül bennem. Erre a kosztümre pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor még kerestem.
Tovább nézelődöm budoárom rejtekén. Tekintetem egy szalaggal átkötött vörös dobozon állapodik meg. Izgatottan nyitom ki. Csipke és szatén alsóneműk, és játékszerek pihennek szépen egymás mellé rendezve. Tiltott tudást hordozó könyvek. Vágyfokozó, gyönyörkeltő szavak. Az egyiket kezembe veszem, és arcomhoz emelem. A lapok illatát magamba szippantva, ujjaim csendesen megbúvó szamárfület tapintanak. A jelölés újabb idézetet rejt. Szépen kikerekített betűkkel kirakott ékszer.
„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” (William Shakespeare)
Erre a dobozra pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor már készen álltam.
Becsukom a naplóm. A következő fejezet még csak most íródik. A lapok üresen állnak arra várva, hogy megtöltsem őket. Nagyot kortyolok a vörösborból. Száraz, mégis bársonyos. Belülről simogat. Akár egy jó szerető. Naplómat visszacsúsztatom az ágy alá a varázsdobozom mellé. Ebben a dobozban tartom az amerikai zászlóból varrt báli ruhám. Néhány csupa gyöngy kiegészítőt. Szerelmes leveleket. Az esküvői szárim. Azt a kendőt, amiben a fiamat ringattam és hordoztam három évig. Az okleveleim és a diplomám. Néhány szakrális tárgyat. Tarot kártyát, amiből már régen nem olvasok. Képeslapokat távoli szigetekről, ahová visszavonulok majd utolsó éveimre. Babaruhákat… azok még Auróra Napsugárra várnak.
Magamra húzom a takaróm és engedem, hogy a vörösbor álomba ringasson. Testem forrón lüktető. Követelőn könyörgő. Lelkem csendesen nyugvó. Tisztán látó. Szeretem ezt a nőt. Büszke vagyok rá. Mert gyönyörű és erőtől duzzadó. Mert szabad és zabolátlan. Tisztelem és felnézek rá. Mert teremtőn termékeny. Mert ennek a nőnek köszönhetek mindent, ami pöcegödörben, rothadó szenvedésből kihajtott varázslat, mágia és csodavirág. Mindent, amit úgy hívok élet.
Sorok, idézetek,levelek, és minden, ami életet adott. Tetszett, amit írtál, kedves Kinga. Nemcsak nőnapra való... :))
VálaszTörlésKedves Kinga.
VálaszTörlésIgen jó írás, tetszett.
gyuri
Kedves Kinga,
VálaszTörlésJó volt elolvasni :)
Köszönöm :)
VálaszTörlés