"...és ott találkoztam egy férfival. Azt gondoltam magamban, hogy nekem ezzel a férfival kell továbbmennem. (...) Akkor nem érdekelt, hogy a férjem, akivel egy hónapja házasodtam, ott van mellettem, hogy az asszony nyilvánvalóan a fiú szeretője, csak egyet akartam: ezt a fiút. Az egymásra találásunk maga volt a csoda. Nem tudtam, hogy ilyen létezik. (...) Szerelmünk első percétől tudtam: ez olyan találkozás, amit az istenek nem engednek meg földi halandónak, és csak valamilyen "halál" lehet a vége. Az életem kettétört, amikor el kellett válnunk. Hogy miért? Hadd őrizzem meg ezt a titkot magamnak. Van egy temető, ahol a fejfákon mézeskalács figurák vannak, és csak a boldogság éveit írják rájuk. Kérem, hogy az én fejfámon ez legyen: élt egy év és három hónapig - boldogságban." (Psota Irén)
A lélekből felszakadó írás híd. Összeköt és felébreszt. Ezt az írást útravalóul szánom magamnak ma estére. Útitársammá teszem, és együtt utazunk emlékországba. Együtt keressük az ilyen és ehhez hasonló élményeket. Kutatunk megannyi porlepte kapcsolat és történés között. Beszélgetek az írással. Elmesélem neki legtitkosabb vágyaim. Azokat, melyek tudom, sosem válnak valóra és azokat is, amelyekért utolsó leheletemig küzdeni fogok. Illene hozzá egy pohár testes vörös bor. De ma este inkább tartózkodom mindentől, ami megköt, elkábít, fellazít. Puhán, finoman ölelem magamhoz ezt az írást… csak egy idézet. De összeköt. Felébreszti a boldogságórám. Hallom, ahogy csendesen tikktakkolni kezd. Csak úgy komótosan. Nagyot ásít és elcsigázottan préseli ki magából negédes szólamát: „pffff, boldogság. Már megint ugyanaz a nóta.” Ízlelgetni kezdem ezt a szót. Eszembe jut róla egy sor másik fogalom, mint a harmónia, a teljesség, a csoda, a végállomás… és még valami. Illúzió. Kétpólusú világban élünk. Mégis mindig békére és boldogságra vágyunk. Képesek vagyunk egy életen át bízni és remélni, csak azért, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal… ami, nos… szintén illúzió. Végiggondolom az életem döntő pillanatait. Amikor tökéletesen boldog voltam. És csak olyan pillanatokat tudok felidézni, melyeknek boldogság értékét hosszú-hosszú évek munkája, vagy emberfeletti erőfeszítések és lemondások sora tette olyan értékessé. Egy boldogságpillanat és egy annak szolgálatába állított munkával telt élet közé egyenlőségjelet lehet tenni… de erről nem akarunk hallani. Arról főleg nem, hogy keresés közben mennyi minden mellett sétálunk el észrevétlenül. Az ember határenergia. Így mindennap választhat öröklét és halandóság között. Boldogság és boldogtalanság között.
Hosszú évekkel ezelőtt láttam egy interjút Törőcsik Marival. Akkor azt mondta, hogy negyven színpadon eltöltött év után két olyan előadásra emlékszik vissza, ahol a játék végére eggyé vált a szerepével, a darabbal, a kollégáival, a közönséggel. Két tökéletesen boldog pillanat. És ő ezért a két pillanatért végtelenül hálásnak és szerencsésnek érezte magát.
Lehunyom a szemem és átsétálok a hídon. Egyenesen az írás lelkébe. Ott akarok lenni, ahol életre kelt, ahonnan felszakadt. Hosszú évekkel ezelőtt papírra vetett sorok jutnak eszembe: „Tizenöt lehettem, amikor a naplómba lerajzoltam a saját síromat. Persze ez teljességgel abszurd, mert mindig is hamvasztás párti voltam. De ez most nem is fontos. (…)A fejfámon ez állt: Csörgits Kinga élt, amíg írt és táncolt…” A boldogság erő. Kitartás és elköteleződés szüli világra. És abban a pillanatban, amikor lemondunk legtitkosabb vágyainkról, lemondunk a boldogságról is.
Az egóm a hétköznapjaim ura és parancsolója. Az örök elégedetlen. Az egész életemet velem töltheti… kivéve azt a néhány boldogságpillanatot. Mégis az kell neki. Hát nem furcsa? Ernyedten dőlők hátra. Képzeletben a boldogságórámat ölelem. Leél velem és az én örök lázadó egómmal egy egész életet és csupán pillanatokat örökít meg. Mégsem elégedetlen. Mert tudja, hogy így van rendjén. Csak mosolyog és hagyja, hogy tegyem a dolgom. Hogy néha felébredjek, és néha eltévedjek. Nem félt. Tudja, hogy ott van a szívemben a térkép, így bármikor megtalálom. Ő csendben vár. Egy kényelmes padon ücsörög a játszótér egyik árnyékban elrejtett zugában, és boldogságpillanataimat szépen egymás mellé rendezgeti. Becézgeti, babusgatja őket. Hogy amikor megunom a játékot és elhagyom ezt a világot, magammal vihessem őket. Egytől egyig.
A lélekből felszakadó írás híd. Összeköt és felébreszt. Ezt az írást útravalóul szánom magamnak ma estére. Útitársammá teszem, és együtt utazunk emlékországba. Együtt keressük az ilyen és ehhez hasonló élményeket. Kutatunk megannyi porlepte kapcsolat és történés között. Beszélgetek az írással. Elmesélem neki legtitkosabb vágyaim. Azokat, melyek tudom, sosem válnak valóra és azokat is, amelyekért utolsó leheletemig küzdeni fogok. Illene hozzá egy pohár testes vörös bor. De ma este inkább tartózkodom mindentől, ami megköt, elkábít, fellazít. Puhán, finoman ölelem magamhoz ezt az írást… csak egy idézet. De összeköt. Felébreszti a boldogságórám. Hallom, ahogy csendesen tikktakkolni kezd. Csak úgy komótosan. Nagyot ásít és elcsigázottan préseli ki magából negédes szólamát: „pffff, boldogság. Már megint ugyanaz a nóta.” Ízlelgetni kezdem ezt a szót. Eszembe jut róla egy sor másik fogalom, mint a harmónia, a teljesség, a csoda, a végállomás… és még valami. Illúzió. Kétpólusú világban élünk. Mégis mindig békére és boldogságra vágyunk. Képesek vagyunk egy életen át bízni és remélni, csak azért, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal… ami, nos… szintén illúzió. Végiggondolom az életem döntő pillanatait. Amikor tökéletesen boldog voltam. És csak olyan pillanatokat tudok felidézni, melyeknek boldogság értékét hosszú-hosszú évek munkája, vagy emberfeletti erőfeszítések és lemondások sora tette olyan értékessé. Egy boldogságpillanat és egy annak szolgálatába állított munkával telt élet közé egyenlőségjelet lehet tenni… de erről nem akarunk hallani. Arról főleg nem, hogy keresés közben mennyi minden mellett sétálunk el észrevétlenül. Az ember határenergia. Így mindennap választhat öröklét és halandóság között. Boldogság és boldogtalanság között.
Hosszú évekkel ezelőtt láttam egy interjút Törőcsik Marival. Akkor azt mondta, hogy negyven színpadon eltöltött év után két olyan előadásra emlékszik vissza, ahol a játék végére eggyé vált a szerepével, a darabbal, a kollégáival, a közönséggel. Két tökéletesen boldog pillanat. És ő ezért a két pillanatért végtelenül hálásnak és szerencsésnek érezte magát.
Lehunyom a szemem és átsétálok a hídon. Egyenesen az írás lelkébe. Ott akarok lenni, ahol életre kelt, ahonnan felszakadt. Hosszú évekkel ezelőtt papírra vetett sorok jutnak eszembe: „Tizenöt lehettem, amikor a naplómba lerajzoltam a saját síromat. Persze ez teljességgel abszurd, mert mindig is hamvasztás párti voltam. De ez most nem is fontos. (…)A fejfámon ez állt: Csörgits Kinga élt, amíg írt és táncolt…” A boldogság erő. Kitartás és elköteleződés szüli világra. És abban a pillanatban, amikor lemondunk legtitkosabb vágyainkról, lemondunk a boldogságról is.
Az egóm a hétköznapjaim ura és parancsolója. Az örök elégedetlen. Az egész életemet velem töltheti… kivéve azt a néhány boldogságpillanatot. Mégis az kell neki. Hát nem furcsa? Ernyedten dőlők hátra. Képzeletben a boldogságórámat ölelem. Leél velem és az én örök lázadó egómmal egy egész életet és csupán pillanatokat örökít meg. Mégsem elégedetlen. Mert tudja, hogy így van rendjén. Csak mosolyog és hagyja, hogy tegyem a dolgom. Hogy néha felébredjek, és néha eltévedjek. Nem félt. Tudja, hogy ott van a szívemben a térkép, így bármikor megtalálom. Ő csendben vár. Egy kényelmes padon ücsörög a játszótér egyik árnyékban elrejtett zugában, és boldogságpillanataimat szépen egymás mellé rendezgeti. Becézgeti, babusgatja őket. Hogy amikor megunom a játékot és elhagyom ezt a világot, magammal vihessem őket. Egytől egyig.
"Mégis mindig békére és boldogságra vágyunk." Mégis... De jól megírtad, hogyan és miért. Szerencsés vagy, kedves Kinga, hogy ilyen jól el tudtad rendezni magadban a legfőbb dolgokat, s máig működik, zavartalanul tiktakol boldogságórád. (h)
VálaszTörlésHááát...Kinga...
VálaszTörlésEz, egyéni hangolás kérdése.
De a boldogság hajszolása, ha eléri, könnyen csalódássá alakulhat, részben, mert nem tisztázható a fogalom egyértelműen, na meg egy irreális, rendszerint múló, lázas állapot, a kijózanodás megrázó, förtelmes napjaival.
Amúgy jó írás.
gyuri