Kapolyi Noémi: Debóra VIII.

Éjjel fölébredt egy pillanatra, mert hallott valamit, egy vékony hangocskát, nem is tudta honnan, de amikor már majdnem újra visszaaludt, ismét a tudatáig hatolt az a vékonyka sivalkodás.
Felkelt az ágyából,  a bejárathoz ment, de hiába jutottak el hozzá a hangfoszlányok, nem tudta eldönteni, honnan jön, és miféle állattól származik.
Aztán eljött a reggel. A felkelő nap még megcsillogtatta a reggeli harmatot mielőtt elillant volna.
Debóra pedig nekiindult a szokásos körútjának, magot, és vizet hordott, darát, és takarmánymeszet kevert a kiscsirkéknek aztán a nyulak következtek. Bement a fáskamrába az egyik anyanyulához, amelyiket megtartotta, mert kiskorában a társai átgázoltak rajta, és miután sikerült megmentenie őt, megszerette. Igaz, majdnem minden csontja össze-vissza állt, de nagyon szeretett élni, érdeklődő kis állat volt, szeretett eszegetni, nem félt amikor bement hozzá, az évek során pedig teljesen megszelídült. De ahogy ott tett-vett egy apró neszt hallott.
Körbefordult, figyelt, de semmi sem mozdult.
Aztán amikor lehajolt almáért a vödörbe, megint mocorgott valami.
Óvatosan föllesett a hang irányába. Hopp, meglátta, mi van ott. Egy kicsi, sovány macskakölyök kémlelt az üst mögül a polcról. Debóra szólongatni kezdte, az pedig fújt és bebújt az üst mögé.
Gyorsan kellett cselekednie, mert ha az a kis állat leugrik, el is tűnik a szeme elől, aztán ha a kutya megtalálja, nem marad sok esélye, hogy életben maradjon.
Odalépett a polc elé az üstöt egy rántással lekapta róla, és már meg is volt az apró kis lény.
Magához fogta mind a két kezével, és besietett a házba.
Becsukta az ajtót maga mögött,  az ágyához vitte, aztán amikor leült a paplanra jól szemügyre vette a cicát.
Csontsovány, kis súlytalan állat nézett rá zöld szemeivel az apró fejecskéből, fújt egyet, aztán fel is hagyott az ijesztgetéssel, és csak lógott a kezei között erőtlenül, mígnem aztán nyivákolni kezdett.
Teknőctarka bundája ragadt. és büdös volt.
-Hát te biztos éhes lehetsz - mondta neki Debóra.
Óvatosan a konyhába ment a szerzeményével, és egyik kezében a cicával, egy széles szájú csészébe kecsketejet töltött neki, aztán az asztalra tette a cicát a tejhez.
Az félt, reszketett, de a friss tej illatára hamar lefetyelni kezdett egészen kifulladásig, megállás nélkül ivott. Volt még maradék is az előző napról, egy tányérban vagdosni kezdett belőle, de nem volt rá ideje, mert a cica ahogy megérezte a hús illatát, leküzdötte a félelmét és egyben nyelni kezdte a még alig felvágott darabokat. Aztán az evés irama lassulni kezdett, végül csak állt az étel fölött pofáját alacsonyan tartva és figyelt.
Debóra megfogta, érezte ujjaival a kis dudort amit az evés okozott, ez adta csak a súlyát az egész cicának.
Aztán mielőtt még elmenekülhetett volna a házban, visszavitte a paplan tetejére.
-Mától itt laksz-szólalt meg és lassan simogatni kezdte.
Félt az állatka nagyon, vágott szemeivel folyamatosan az arcát és a szemét nézte, de a meleg takaró, és a tele gyomor egészen elbágyasztotta, Debóra óvatosan cirógatta, aztán lassan felkelt, és kijött a szobából. Mikor visszanézett látta, hogy a jövevény szemmel tartja őt, de nem menekül.
-Mancika -súgta még oda - , ez lesz a neved.
Aztán kiült a konyhaszékre, és morfondírozott, mindig szeretett volna egy cicát, gyerekként volt a háznál néhány, de aztán valahogy nem jöttek újabbak.
Azon törte a fejét, hogy vajon ezt meg ki küldhette ide ennyi év után. Ki lehet benne? Vagy az övé lesz-e valaha is ez a pici lény. Nem hitt a véletlenben, számára a világban mindennek volt oka vagy valami értelme, még akkor is, ha nem tudta kibogozni a dolog fontosságát. És ez a kis állat a szemébe nézett, egyenesen, nyíltan, ami állatoknál ritkaság.
Ráadásul olyan magasan volt és pont abban az épületben, ahol biztosan megtalálhatta.
Teltek a napok, Debóra ételt, és italt tett ki a kőre, közel az ágyhoz, de nem kereste Mancikát, hagyta, had tébláboljon vagy meneküljön a szobában. Éjjel hallotta, hogy evett, de nem fordult arra, hogy meglesse.
Egyik reggel amikor kiült az ágy szélére, előkerült Manci, lassan megkerülte a kályhát, aztán kissé megérintette oldalával a szék lábát, és odajött hozzá.
Debóra várt egy kissé aztán nyugodtan lenyúlt, és végigsimított a hátán. Manci nem szaladt el, maradt,   nézte őt. A feje búbját is megcirógatta majd kezével átfogta majd fölemelte magához.
A cica figyelt, érezte, ahogy az apró izmok megfeszültek, de nem akart kiszabadulni a meleg tenyerekből. Aztán Manci akadozva dorombolni kezdett.
Reggelente Manci kedveskedett, jó volt úgy kávézgatnia, hogy ott tekergett mellette, aztán egészen az arcáig felmerészkedve körbe dorombolta őt.
A hálószobában amikor délelőtt pakolászott a kezébe akadt a kártyája, nem játékkártya volt ez, hanem jóslásra való. Ha nagyon foglalkoztatta valami, szerette elővenni, és vetni néhányat.
Az ágy szélén ült, amikor az éjjeliszekrényében matatva a paklit maga mellé tette a paplan tetejére.
Előredőlt, és a fiókban kutatott apróságokért, amikor Manci felugrott mellé, aztán a kártyához lépdelt, kis mancsát rátette a paklira, és miután széttologatta ráfeküdt, egy darabig heverészett majd egy lapot hirtelen átharapott, aztán leugrott, és kiment a szobából.
-Hát ez érdekes-csodálkozott Debóra.
A kártyáját berakta a fiókba, mert mindig úgy gondolta, az ilyesmit akkor jó előszedni, ha az embernek dolga is van vele.
Kisétált a konyhába, leült a székére, egy kis kávéja még maradt.
Megjelent Manci, apró, kecses termetével könnyedén az ölébe ugrott, fellépdelt az arcáig, aztán a  szemébe nézett szép, ferde vágású, zöld tekintetével.
Debórának akkorát nyilallt a halántéka, hogy a látása egészen elhomályosult, csak nyögésre futotta miközben kábán kapkodta a levegőt.
- Jaj, mi ez? - hebegte, és ujjaival finoman nyomkodni próbálta a fájós pontot. Manci leugrott, és kiment a konyhából.
Debóra észrevette, hogy a kábult fájdalom egy pillanat alatt elillant, még a nyomát sem érezte a halántékában, és a látása is kitisztult.
- Manci ! - hívta - Mancika, hol vagy? Gyere, gyere ide hozzám-kérlelte a cicát.
A kis fejecske megjelent az ajtó nyílásában, kedvesen törleszkedett mindenhez, ami útjába akadt Debórához jövet, majd könnyedén felugrott az ölébe, felsétált a vállához, és az arcának törleszkedett, dorombolt egész kis lényével, mintha csak azt mondta volna:
„Szeretlek én, csak megmutattam, mit tudok”