Csörgits Kinga: A férfi, akit megvettek Istentől

Lassan szétfolyik minden. Elmosódnak a határok és megszűnik a külvilág. Talán nem is létezett igazán, csupán díszletként szolgált, amíg bennem fel nem épült a valóság látomása. Mindig így szeretném. Mindig ezt szeretném. Ez válasz a kérdésedre. Igen. Igen. Igen. Egy újabb mérföldkőhöz érkeztem. Lehuppanok a fűbe. Lehámozom magamról a hátizsákom, amiben alig maradt valami. Mindenem eladtam, kiárusítottam, elherdáltam, ami maradt azt pedig feléltem útközben. Méregdrága koldussá lettem. A lábaim előtt hevert a világ miközben én kis híján szomjan haltam. A lelkem elindult egy úton és a testemet átváltoztatta. Űzött vadként vágtattam, bolyongtam és menekültem, miközben szüntelen kutattam a… téged. Kinyitom a hátizsákot, hogy megnézzem mi maradt benne. Nem találok egyebet, csak egy palack bort és a teleírt naplóm. Kezembe veszem. Elhasznált, súlyos, időtlen darab. Lapjain ott hever utazásom története. Fekete fehér tusrajzok. Az egyiken megakad a szemem. Tekintetem fogva tartja egy női alak. Gyermekét a hátára kötve hordja. Haja az arcába lóg. Drága csipkeruhája rongyokban. Tartása fegyelmezett. Pillantása, akár a háborgó tenger. Ott van benne a világ, annak minden szenvedésével, fájdalmával. A pokolban menetel. Körülötte sötétség gomolyog. De ő és gyermeke fényben vannak. Érzem ezt a nőt. Látom, érzékelem. Tudom, értem. Lehunyom a szemem. Arcomon könnycseppek gördülnek végig sós fehér ösvényt rajzolva az út porától piszkos bőrömön. Valóban mindent lehet. És valóban sohasem tudni miből mi lesz. Az élet egy valótlan perverz csoda, mámoros pöcegödör és mennyei muzsika. - Rendben. – suttogom. Legyen. Lassan felegyenesedem, hátizsákom a mérföldkőnek támasztom, majd a tisztás felé indulok. Lépteim puhák, alig érintem a talajt. Szinte suhanok. Óvatosan vetkőztetni kezdem elcsigázott testem. A gyaloglás megedzette. Szilaj és kemény. Kibontakozom rongyaim börtönéből. Leheletfinoman csusszanok ki elhasznált csipke alsómból. Anyaszült meztelen vagyok. Pőre és kisemmizett. De a vonalaim és a mozdulataim életre kelnek. Mesélnek, énekelnek. Lassan mozdulok. Hajam kibontom, arcom a lemenő nap fényébe fordítom. Táncolni kezdek. Ősi tánc ez. Szokásos áldozat, szokásos áhítat és az a szokatlan érzés. Istenem. Szerelmes vagyok. A monoton alázat és hála lassan az utolsó cseppig kifolyik belőlem. Lecsapolok magamból minden megfelelést. Mert az megcsalja az ember szemét. Tán a színpadnak kellene megfelelnem? A díszleteknek, a szereplőknek vagy a nézőknek? Nem. Én vagyok a rendező. Ez az én színházam. És egyedül Istennek felelek. És Ő most azt mondja nekem: - megadom neked, amit kértél. Ezért légy termékeny asszony. Oltárt imádó, férfit tisztelő szerelmesen buja nő. Légy az ősi tudás és a kinyilatkoztatott tanítás. Kelj fel most már és mutasd az utat azoknak, akik ezért követni fognak téged. Pörögni, forogni kezdek, karjaim kitárom. Az egész világot a keblemre ölelem. A gennyes fekélyekkel borított életörvényt a mellkasomhoz szorítom. Benne a teremtés úrnőjének és a pusztítás urának végtelen keringője. Tökéletes harmónia a káoszrengetegben. Fény a sötétségben. – Rendben. Legyen úgy. – suttogom újra. – Legyen meg a te akaratod. Visszatérve a hátizsákomhoz naplóm újra a kezembe veszem, kihúzom belőle tollam és írni kezdek. Ez az utolsó bejegyzés. „Leraktam mindent. Addig gyalogoltam, míg az utolsó fények is kialudtak mögöttem. Megérkeztem a következő kilátóhoz. Minden tiszta és csöndes. Szinte még ébredezik. Aztán majd újra elindulok. És akkor a dolgok újrasűrűsödnek körülöttem. És én újra végigmegyek egy körön. Az a kör már beljebb lesz. Közelebb hozzá. De, amíg ezen a világon létezem, minden egyes kör után vár engem egy következő. Hogy bevegyem, legyűrjem, leigázzam, végül én hajtsak fejet előtte alázattal. Hogy újra elhiggyem, győzhetek. De amikor megérkezek, lássam nincs kit legyőzni. Nincs győzelem. Csak a lét van.” Miután az utolsó szót is leírom, finom mozdulattal csúsztatom vissza a naplóm a táskába a palack bor és a kis kupac ruhám mellé. Valóban elérkezett a gyaloglás vége. Felegyenesedem és továbbindulok. Tekintetem a közeledő kereszteződésre függesztem. Elmosolyodom. Ott áll és rám vár. A sziluettje remegve táncol a gyalult földúton. Micsoda férfi. Igazi, megismételhetetlen. A magról fakadó őserő. Elérem őt. Átölelem. A karjaiba zár és a mellkasához húz.  – Istennőm. – suttogja. – Ki vagy te? – kérdezem. Rám mosolyog és így felel: - A férfi, akit megvettek Istentől.