„Álltam az óriás metropolis forgatagában, kissé megilletődve bár, de királyi gőggel arcomon vettem tudomásul sáros, vonagló járműveinek őrült rohanásorgiáját. Megriasztottak a felharsanó autókürtök és különös volt szemlélni a minderről tudomást sem vevő, hömpölygő embertömeget.
Mivel csak néztem megrökönyödve, az iszonyat, - mely lassan átvette kezdeti magabiztosságom helyét - elöntötte boldogtalan szívem. Az eddig oly tündöklő, hatalmas üvegpaloták ünneplő súlyukkal nehezedtek mellkasomra, óriáscsápjaikkal igyekeztek döngölni a föld alá, ahová valójában én is kívánkoztam már.
E metropolis fertelmes sikolyai fülembe üvöltötték eme gyászos nép megfeketedett himnuszát. A vaskos lábak alatt meghúzódó, nyáladzó utcákat ostoba emberi szeméthalom borította el, s a néha feltámadó, lihegve küszködő szélfonat csak még inkább felforgatta émelyítő illatát.
A pokolban álltam. Emberek által embereknek készített csodapokolban..."
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése