Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából. Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg. A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek. -- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal. -- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg. -- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára. Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt. Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá. -- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre. -- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban. -- No, akkor üljetek fel! Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman. A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton. -- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről. -- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel. Egyik mezsgye a másik után maradt el. -- Álljunk már meg, öreg – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket? -- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek. Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.
Orémus Kálmán: A napszámosok lázadása
Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából. Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg. A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek. -- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal. -- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg. -- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára. Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt. Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá. -- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre. -- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban. -- No, akkor üljetek fel! Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman. A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton. -- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről. -- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel. Egyik mezsgye a másik után maradt el. -- Álljunk már meg, öreg – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket? -- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek. Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése