Orémus Kálmán: A nyelv mindent lát

A nyelv egy csodálatos találmány, a szavak jóval többet jelentenek puszta jelentésüknél. Meggyőződésem, hogy a szóhasználat változásai híven tükrözik a társadalmi változásokat, s ezáltal nem csak azt fejezik ki, miként viszonyulunk egymáshoz, a világ dolgaihoz, hanem azt is, hogy mit tekint az adott társadalom értéknek. Régen, ha egy nő babát várt, azt mondták rá „áldott állapotban van”, ami már önmagában is kifejez egyfajta tiszteletet, mivel ez nem adatik meg minden nőnek. Később azt mondták: „várandós”, ami kiválóan fejezi ki az izgatott várakozást, illetve a reménykedést, hogy a gyermek ép és egészséges lesz. Később az anya már „viselős” lett, azaz, mint valami szép ruhát, büszkén viselte áldott terhét. Később aztán a szóhasználatból eltűnt ez a büszkeség, a várakozás öröme, az anya egyszerűen „állapotos” lett, tehát egy másik állapotba került, minden különösebb érzelmi töltés nélkül. Manapság viszont, ha valaki áldott állapotba kerül, azt mondjuk „terhes”, tehát a pozitív érzelmek helyett, már a várandóssággal kétségkívül együtt járó nehézségeket hangsúlyozza maga a szóhasználat is. Egyébként is jól tükrözi szóhasználatunk azt a törekvést, hogy lehetőleg a szikráját sem mutassuk ki érzelmeinknek, még a legbensőségesebb emberi kapcsolatot igyekszünk valamilyen teljesen közömbös kifejezéssel jelölni. Így lett az „édes szülém”-ből, majd „édesanyám”-ból „mutter”, esetleg „öreglány”. Néhány évtizeddel ezelőtt még „szerelmem”, esetleg „szeretőm” volt, Ma már „az embereknek „barátjuk”, illetve „barátnőjük”, jobb esetben „partnerük” van, ami nem csak azért jelent mást, mert abból akárhány lehet, hanem, mert a szóhasználat nem jelöl az égvilágon semmilyen érzelmi kötődést az érintettek között. Hiszen barátkozni lehet azzal is, akihez annyi közöm van, hogy hetente egyszer kimegyünk a meccsre és szépen, közösen kiordítozzuk magunkat. Hasonlóképpen kezd háttérbe szorulni a „feleség” szavunk, pedig ez szóalkotási telitalálat, ugyanis a férfiak jobbik felét jelöli, akik nélkül félemberek vagyunk, híven kifejezve, hogy viszonyunk jóval több egyszerű fellángolásnál, a nevezett hölggyel szeretnénk megosztani, megfelezni az életünket. Manapság azonban már ezt is ritkábban használjuk, a legtöbb férfinak „neje”, azaz nője van, jobb esetben „párja”. Nagyon jól látható, hogy egyre inkább tükröződik szóhasználatunkban is a fogyasztói társadalom térhódítása, mely mindinkább háttérbe szorítja a valódi értékeket. Régen azt mondták egy nőre: „takaros”, aminek semmi köze nem volt a fogyasztáshoz, ugyanis elsősorban tisztaságot, igényességet jelentett. Később azt: „jólöltözött”, aztán „divatos”, manapság pedig, hogy „trendi”, aminek nyilvánvalóan semmi köze a tisztasághoz, sőt, talán nem is áll jól rajta, de a lényeg, hogy kövesse a legújabb divatirányzatokat, kerül, amibe kerül. Mint ahogy jól látható, pontosabban hallható, hogy a mai nagy rohanásban mindent gyorsan, időtakarékosan kívánunk megoldani, még a köszönést is. A köszönést, aminek eredeti funkciója az volt, hogy kifejezzük békés, sőt baráti szándékainkat, esetleg tiszteletünket. Egyre ritkábban hallani manapság, hogy „Jó napot kívánok!”, pláne, hogy „Kezét csókolom!”. Előbb jött a „szervusz”, melynek legalább volt jelentése (servus humillimus = alázatos szolgája), aztán a „szia”, manapság pedig csak annyit mondanak „Csá!”, amivel nem mondtunk, főleg pedig nem kívántunk senkinek semmit. Kíváncsian várom, vajon mi lesz a rövidítési folyamat következő állomása, lehet, hogy nemsokára már csak hörögni fogunk egymásra. Mai szóhasználatunk egyik gyöngyszeme a „celeb”. Talán semmi sem jelképezi annyi a hamis, értéktelen csillogást, szinte annak szinonimája lett. Persze, régen is voltak példaképek, hírességek, a fiúk úgy akartak focizni, mint Puskás Öcsi, a rajongókat Honthy Hanna annyira elbűvölte színpadi produkciójával, hogy kifogták a lovat a bérkocsiból, és ők húzták végig az Andrássy úton, később aztán voltak sztárok is, de e mögött mindig állt valamilyen teljesítmény. Valamihez nagyon kellett érteni. A celebnek nem kell értenie semmihez, a lelkes rajongók szeretnének olyan híresek és pénzesek lenni, mint ő, és az a szép az egészben, hogy ehhez nem kell tudni sem focizni, sem énekelni, hiszen maga a rajongás tárgya sem ért semmihez. Szóval, a nyelv egy csodálatos találmány, úgy is mondhatnánk, hogy a nyelv mindent lát. Az már más kérdés, hogy a látottak alapján nem lehet rólunk valami nagy véleménnyel.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése