A Szahara jött ide, erre a bácskai vidékre

 

   Nyári hőségben nem merek kimenni az utcára, de ha mégis ráhajt a kényszer, visszasírom gyerekkorom szegény, de boldog nyarait, nyaraival az életem.
   Most a beton ontja magából a meleget, a fák jobban szenvednek, mint az ember. Egy helyben állva viselik el a természet kegyetlenségét. Sok fenyő barna ruhába öltözött, ők így búcsúznak el tőlünk örökre. Nem fiatalok, több mind tíz, tizenkét évesek lehettek, de menniük kellett.

                                  …

  Amikor még nem ültettek fenyőfákat, csak fekete és fehér eperfáról ettük az édes gyümölcsöt az utcán, az akácfák fürtös virágának mézízű fehérsége ma is nyálat csal a számba, Egyetlen egy fa sem száradt ki. Nem csoda, hiszen akkor még a 30 fokot se igen érte el a hőmérő, de ha netán igen, akkor úgy éreztük elviselhetetlen az élet, ám jött az eső, sokszor viharral, mennydörgéssel, villámlással, de utána a langyos vízben mezítláb játszottunk, és napokig kellemesen friss volt a levegő, sárpuskákat készítetünk. Nem szakadt ránk a 38-40 fokos meleg, még aznap délután. A növények felemelt fejjel felfrissülve nem sajnálták tőlünk az üdítő fűszagot. Amikor besötétedett, az estike illatozott az ablak alatt. Igaz, én nem voltam oda érte, mert nappal úgy nézett ki, mint a száradt kóró, de este azután kitett magáért. Sehogy sem akartam megérteni, miért nem illatozik egész nap. Amikor rákérdeztem az anyámra, azt mondta: az estike nappal alszik, éjjel kedveskedik az embernek. Neked is aludnod kell, csak te éjjel alszol. Nem nagyon voltam elragadatva a válasszal, de elfogadtam.

                                …

A kiszáradt fa gazdája nézegeti szomorú szemekkel a szeretett fáját, és a hőség ellen nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illeti az időjárást, nem csak kedvenc dísznövénye miatt, hanem a határban a kukoricája miatt majd meg szakad a szíve, ki kell vágni silónak, mert egy cső sem termett rajta.
A Szahara jött ide erre a bácskai vidékre. Nem tudom, most ott esik az eső, áztatva a pusztaságot?
Nagy igazságot mondott elkeseredve a tőlem távolabb lakó szomszédom.
Így is a tönk szélén állunk. mi lesz velünk?
Mit is mondhatnék erre?
Talán még nem késő - próbálkoztam megnyugtatni, - de magam is tudtam: neki van igaza.
                                 
                                     …

    Hol vannak azok a reggel három órakor határba induló emberek, akiknek volt búzaföldje. Az asszonyok előző este elkészítették a teregetőt, arra szedték a lekaszált búzát, ők voltak a marokverők, a férfiak pedig kikalapált, megélesített kaszával rendre vágták a búzát. Mi gyerekek az asszonyok között okvetetlenkedtünk, mert a kasza közelébe sem engedtek bennünket. A nagyobbak hordták a vizet, mert a nehéz munka közben kiszáradt az emberek torka. Ebédidő alatt a legnagyobb fa alá ültünk, és az ügyeletes asszony obronyicával a vállán hozta az ebédet.
    Ebéd után a kévekötő felállította kúpokba a kévéket, hatalmas nagy gereblyével összegyűjtötték az elszóródott kalászokat. Azt haza vitték lovas kocsin, jó volt a szárnyasoknak. Több család fogott össze, kinek kocsija és lova volt, kinek több munkaerős férfi, vagy ifjú a családban, de bevették a bandába az özvegyasszonyokat is, akik mindenkihez mentek minden munkafolyamatkor.
    Másnap kezdődött elölről a másik gazda földjén a nehéz, erőpróbát követelő munka (..ha nem hiszed, gyere velem, fogd meg az én kaszanyelem…). Akkor Péter-Pálkor kezdődött az aratás, és ezt a napot ünnepnapkén kezelték.

                       ….

       –Nézze kedves szomszédasszony, még nincs is itt Péter-Pál napja, és a határban egy szem búza sincsen. Arról ne is beszéljek, hogy alig van szára a búzának, meg a hozam is nagyban megcsappant. Az árak lassan az égig szöknek, a termékek árát meg nem igen emelik. Jövőre azt sem tudom, mit is vessek? Legjobb lenne bukfencet vetni, és akkor nem érne csalódás, és nem dolgoznék hiába.
    –Nem tudná azt kedves szomszéd nézni, hogy parlagon maradjon a földje.
    –Ez igaz, de ha nem volna a véremben a földművelés, higgye el, eladnám a földet.
   –Elhiszem, de ne haragudjon kedves szomszéd, megyek a boltba, mert úgy ránk melegszik, hogy itt esünk össze.
     Elköszöntem és a boltban megvettem a legszükségesebbeket.
     Felpakoltam a kis cuccomat a kerékpár kosarába, és indultam hazafelé. Az jutott az eszembe, hogy gyerekkoromban mezítláb jártunk minden hova, a tarlón tudtunk szaladni, mint a nyúl, most meg a betonon sem tudnék papucs nélkül menni.
     Gondolkodom: Akkor volt jobb, vagy most a jobb?
Az éremnek két oldala van Lehet hogy csak megszépültek a régmúlt idők eseményei?
               
A Szahara, azért nem tágít innen egy Istennek sem.