Cetliregény - ismét egy részlet

1. A tagadás és az elfogadás határán

Mindenféle gyászmunkának több fázisa van, de a határon átjutni, az a legnehezebb. És nincsen zöldhatár, csak szögesdrótok, amelyek között, akárhogyan is vergődik át az ember, nem érzi soha többé semmiféle szabadság eufóriáját sem.
Kóvályog az ember, mintha lázban égne, meglát egy hasonló alakot és utána akar rohanni, de… Hazatelefonálna, s időközben rádöbben, hogy nincsen már hova… És nem tud törölni, s egyre több kérdése támad, amelyekre sohasem lesz immár magyarázat…
Azok a valamikori bordűrök menthetetlenül ott maradnak valahol a múltban, s nincs már sem nyári konyha, sem kirándulások, sem Schrödinger macskája , sem semmi… Csak levegő, amiből muszáj szippantani, csak utak, amelyeken végig kell menni… Magányos, fázós, lázban égő éjszakák, újra és újra lepergetett filmkockák, s nem lehet visszatekerni az időt, a sorsot: minden egy helyben áll. Már a könnyek sem jönnek oldani a bánatot, megszűnik a torok szorongása, mégis fulladozik a lélegzet, akadozik a nyelv, s az irgalom sehol.
 „Csak a hirtelen haláltól ments meg Uram, minket!” – valaha a középkori szerzetesek fohászkodtak így. És megérted, milyen nagyon igazuk volt, mekkora bölcsességet és tudásanyagot gyűjtöttek össze magányukban, mert életük izgalmasabb volt a Tiédnél, aki csak szerettél, de soha nem érezted át ennek a súlyát. De most itt van azzal a tömérdeknyi mázsás fájdalommal, amit nem bírnak el gyönge vállaid, s miközben a megsemmisülést várod, mégis kénytelen vagy tapasztalni, hogy enned és innod kell, hogy fázol, hogy emberből vagy, s még élsz…
Weöres Sándor Salve Regina…
Tűz-túsz… Túsz-tűz…
„Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.”

***


És tartod magad. Csak azért is tartod. Értelme semmi, miként az evésnek, főzésnek sem, de azért beleájulsz a munkádba, közlekedsz, beszélgetsz, s mind e közben egészen máshol forognak a gondolataid, s egy szép napon arra döbbensz rá, hogy immáron te magad sem tudod önmagadról sem, ki is vagy valójában, s mi végre kell elviselned a nyári kánikulát, a téli fagyokat, mert mindegy…
És ez nem depresszió, csak egy olyanféle másik létezés, amelyről csak sorstársaid, a szintén becsapottak és kisemmizettek tudnának beszélni, de te nem, mert, ha dalolnál, azonnal szétroppannának a teremben a poharak, mert a legmagasabb A hangnál is zengőbben hörögne elő bensődből a bánat…

***

Sok évvel később kórházba kerültem. Szerencse vagy szerencsétlenség, nem tudom, de csupa haldokló ember közé fektettek be, mert az egészségügyi rendszer oly mértékben szétzilálódott már, hogy még az ágyneműket is csak éppen lehúzták egy ágyról, s máris vitték a mosodába, mert nem csupán gyógyszerek nem voltak már, de a legalapvetőbb kellékek sem ahhoz, hogy egyáltalán egy ágyra tudjon feküdni a beteg. Láttam a haldoklókat. Hallgattam a sikolyaikat… Felháborított az orvosok sündörgése és dagadó zsebeik… S ebben a környezetben találkoztam egy roma nővel. Nem szeretem a másságot, nehezen tolerálom még az akcentusaikat is, s mégis, ez az asszony volt az egyetlen fény abban a szürkeségben. A férje a kocsiban aludt a kórház területén, míg felesége nap nap után küzdött az áttétek egyre bővülő skáláival, s már nem evett, nem ivott semmit sem, de a párja végig mellette ült, fürdette, mosott rá, szerette… Ekkor értettem meg igazán, hogy ezért az egyetlen dologért érdemes csak élni: a feltétlen és önzetlen szeretetért, s hiába vágyunk mi is éppen erre, ha a kaszás még ettől is megfoszt bennünket.


Lábjegyzet: Schrödinger macskája: egy gondolatkísérlet, ami Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus nevéhez fűződik. A tudós ezzel a neves kísérlettel kívánta szemléltetni a mikrovilágban uralkodó törvények hétköznapi szemlélet számára meghökkentő idegenszerűségét, azt, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. A gondolatkísérlet arra az abszurditásra mutat rá, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot. (Wikipédia)