Mirabell-kert

(Fotó: Mirabell kastély)

Összeborulnak hamvas-üdén
szellőlebbentő csendben a fák.
Nyugalom ül a lombokon,
s égi vásznán árnyat bont a Nap,
mélyre les, mint beomlott kutak,
lobogó hittel letűnt korok
rejtett titkai után.
Fáradt testet éget így a vágy,
hatalmába kerít,
ledönt a szépség varázsa,
hogy befogadd megadón,
lüktető borzongással
évszázadok szellemét,
mit ősök őse alkotott.

Virágok, csobogó szökőkutak,
sétalugasok, nyírott fűsövény.
Felhők fölé emelt kőtömbökből
Istenek vigyázzák itt az Édent,
amit az ember csábító,
szép szemektől megremegve
kedvesének megálmodott.
A viharok is mozdulatlanok.
Salome lépteit járja be kanyargón
szelídgesztenye fasor közt a fény.

Áthatoló színek, formák álomvilága ez,
gyönyört vetett ágy szerelmi nászhoz.
Összefonódó, lágy vonalak,
megfejthetetlen ecsetvonás
a táj homlokán.Tornyok,
kápolnává szentesült imák,
örök szomjúság, örök éhség.
Karéjt hasít az éj bujkáló holdnak,
aki nézi, hangokat hall,
szférák zenéjét, s őket látja fenn,
-kettőjüket-
csillaglevelek közt, tejútsétányon,
egymást ölelve, születve, lehullva,
ahogy új, és új alakot ölt a kert
harmatos öntőformákból
minden hajnalon,
s rabul ejt, mielőtt felébrednél.

Hogy benned szépüljön tovább.