Újra folynak szavak,
s válnak létre mondatok.
Töretlen fájdalmak vannak,
vajh’ mit is mondhatok?
Mint üres, megrepedt ablakok,
porosan, éhesen tátongok,
szeretnék lenni más alakzat,
de sajnos húsból és vérből vagyok.
Fia vagyok halott napoknak,
vértől iszamos szemmel pislogok,
szülötte lettem üres éjszakáknak,
bennem csak halvány tündérárny ragyog.
Mint az özönvíz s az áradat,
elmosok tüzeket, mit más gyújtott,
elérve a lelked köré emelt falakat.
Kitárt kézzel létem az, mit feléd nyújtok.
Építsünk együtt körénk kővárat,
s ejtsük rabul álmaink majd ott,
ringatózzunk, mint összetapadt álomfonat,
s mint papírcsónak, mit e két kéz összehajtott.
És ússzunk együtt a messze jövőbe,
mit e mocskos lét nekünk hagyott.
Ugyanolyan gondolataid vannak, mint Cserinek. A tartalom és a forma másként jön le ugyan, de a két vers olvasása után arra gondoltam, közeledik a téli depresszió kora...
VálaszTörlésÉs itt is megjelenik a hiány, a társé, a szerelemé, csak most az kell mondanom, hogy a Te versed zárlata sokkal optimistább!
Bocs az összehasonlításért, de nem tudtam, nem hasonlítani!