Enyészpont

Nem tudom honnan és miért,
naponta mégis érkezem.
Kilépek valahonnan. Indulok.
Ajtót nyitnak. Ismét létezem.

Jövök, hogy itt sem maradjak,
megyek, hogy érkezhessek újra,
e szerdává tatarozott keddbe,
a jelenné átfestett múltba.

*

Nem ekkora földrengésekre
terveztem s most mállik és reped,
a padlás megtelt kérdőjelekkel:
elmenekültek a többi írásjelek,

Lekopott aranyfüst mögött
csupán a sérült váz maradt,
Minden sorvég tárva-nyitva.
Szóközökben süvít a huzat.

*
Jegenyékbe-fűzött országutak
merre visztek, ha nincs torony,
s miként varrom be lépteimmel így
a vándorlásra szánt időt,
ha minden megtalált küszöb fölött,
csupán a Ház emléke van.

*

Isten sötétben munkálkodik
bennem. Bolyong. Kezében
gombolyag. Születésemkor
adta saját magának,
hogy a visszaúton el ne
tévedjen bűneim között.

*

Szakad-láncú körhintaszékek,
virágok röppennek a nyárról,
s volt-dolgaimban, akár sün
emlék hempereg,
fölszúrva rajta arcok, érintések.
Béleli a téli alvóhelyet

*

Ma mindennek csupán okát keresve,
barbár kézzel nyúlok árnyék alá.
Nem ijeszt, halállal poroz be az este
s fülem a tündérszót már meg sem hallaná.

A délután is kulcsra zárva s hiába
forog benne a Nap, nem nyitja ajtaját.
Nem indul felém senki. Én sem megyek.
A szél hord szét, akár egy nádbugát.