Cetliregény - még egy részlet...

Zsákutcában

„Nőnek születni – micsoda szerencsétlenség!
De talán ennél is nagyobb, ha az, akivel megesett
nem éri fel ésszel, hogy szerencsétlen.”
(Kierkegaard)

Az egyetem második évében történt. Abigélbe beleszeretett az egyik nagy tudású tanára, s feleségül vette. Abigél ki nem állhatta pedig, mert hatalmas egója volt, s elképesztően bomlottak utána a diákjai, kivéve őt. Noha az jóképű, óriási tudású, elegáns, varázslatos személyiséggel bíró férfi volt, annyi tudományos publikációval a háta mögött, amennyi egy egész könyvtárat képes volt betölteni.
Egy nemzedéknyi korkülönbség abban az időben leírhatatlanul soknak és szentségtörésnek számított.
A férfi, akit a változatosság kedvéért nevezzünk Joe-nak, Abigélt következetesen Judy-nak szólította. J és J, mint annak idején Ferencsikéknél az A betűvel kezdődő keresztnevek.
Joe akkor már elvált volt, s felnőtt gyermekei közül az egyik idősebb volt Judy-nál, a másik talán három évvel fiatalabb.
Albérletben kezdték a közös életüket éppen néhány háztömbbel távolabb attól a háztól, ahol Abigél édesanyja nem is olyan régen egy fiú előtt térdepelt könyörögve a szerelméért, hogy azzal mentse meg a lánya életét. És most éppen ilyen belső dühvel tagadta ki, s még azt is megtiltotta neki, hogy ő hazamenjen. Így aztán soha nem tudta meg, hogy Joe a lányát bezárva tartja, csak az egyetemi óráira mehet be, mert iszonyúan féltékeny a fiatalságára. Épeszű ember napokat nem bír ki egy harmadik emeleti mini garzonban, csakis Judy tudta ezt megtenni, mert időközben szerelmes lett a férjébe.
Később a tanulmányai mellett ő írta a férje értekezéseit, s előadásainak anyagait is, s közben a remeték életét élte. Főzni nem főzött. Éttermekbe jártak, ha együtt voltak, nyaranként sokat utaztak, tavasztól őszig kertet műveltek. Szép időszak volt ez egészen addig, amíg Abigél áldott állapotba nem került, s a harmadik hónap közepén el nem vetélt.
Joe akkor már két infarktuson is túl volt, de Judy-nak ezt nem mondta meg, a nő pedig semmi mást nem látott, ha a férjére nézett, csak azt a csodát, amelyet a társ szó teljes és tökéletes tartalma jelentett számára.
Különös emberekkel ismerkedtek meg, ha Budapestre utaztak, akik mind-mind Abigélt akarták megszerezni, miközben politizáltak, a Szovjetunió széteséséről beszéltek, s örömmel üdvözölték az MDF megalakulását, s egy, szabad országról álmodtak.
Abigél ebben az időben érett nővé, mert megtapasztalta azt, milyen az, ha egyetlen szempillantással azt üzenik neki, hogy vágynak rá, s milyen érzésék az, ha egy feszesen simuló felsőrész, egy fényes nadrág, s a dúsan leomló, hosszú fekete haja, hogyan kelt buja érzékiséget a férfiakban, akik barnára sült testét egyre csak kívánják és irigységgel tölti el őket, hogy ő már másé.
Ezek után a találkozók után mindketten alig várták, hogy kettesben maradjanak, mert a testük elektromossággal és tűzzel telt meg, lángolt, forró eksztázisban egyesült, míg az orgazmusok hosszú sora csaknem az ájulás peremére sodorta őket. És ekkor a zuhany alatt újra kezdődött minden: a kéj, a mámor, mert mindketten vakokká, majd mindent tudókká és mindent látókká váltak, lényükkel megtelt a világmindenség és csillagokat festettek az égre, majd a napot csalták elő és imádták egymást. Így robbantottak ki egymásból nap nap után újabb és újabb üstökösöket, miközben szájuk megtelt egymás nedveivel, s Joe a maga mély, de mégis zengő hangján csak pianínóban tudott már sóhajtani is, de mindig ugyanazt:
-Kívánlak! Eszeveszettül kívánlak! Mindig csak rád vágytam!
Abigél ilyenkor szorosan átölelte a nyakát, s egészen addig húzta magához, míg csak szorosan át nem ölelte mindkét lábával, s úgy kúszott le és fel a férfin, mint egy zongorajátékos a világ leghíresebb hangszerén, s pontosan tudta, mikor melyik testrészén kell megszólaltatni a harmóniát.
Azonban mint minden mesének, egy szép napon ennek is vége lett. És egyáltalán nem szokványos módon, hanem mérhetetlen fájdalommal és gyásszal.
Otthon voltak abban az egyetlen szobában, aminek rendkívül rossz beosztása volt, mert egyből a konyhába léptek be, amiből egy zuhanyzófülke nyílt, s ez egyből elvette az ember kedvét a főzéstől is, de Abigél aznap főzött, s kinyitott egy üveg fehér és egy üveg vörös bort is, s a picinyke szoba egyetlen íróasztalán gyönyörűen meg is terített. Nagyon jó kedve volt, mert a munkahelyén kimagaslóan nagy prémiumot kapott. Ekkor már dolgozott, így valamelyest csökkent férjének szigora, néha még a kollégáival is el tudott menni egy-egy sörözéssel egybekötött vacsorára vagy csak egy beszélgetésre ott maradtak munka után az iskolában, mert igen jó tantestület volt az övé, mindenki fiatal volt, s még senkinek sem született gyermeke.
Abigél ugyan nagyon csodálkozott azon, hogy, amikor végzett, a férje miért nem akarta azt, hogy egyetemi tanársegédként folytassa a tanulmányait, hiszen kiváló tanuló volt, s marasztalták is.
Vacsora után még beszélgettek, borozgattak, majd hirtelen a férfi hörögni kezdett és összeesett.
***
A lakásban volt vezetékes telefon, ami abban az időben igen nagy kegynek számított, csak éppen az ajtó belülről be volt zárva, kulcs sehol.
A tűzoltóság egyszerre érkezett a mentőkkel. Nagyon hamar feltörték a zárat, s egy fiatal, szőke mentőorvos egy fél óráig pumpálta a férfi tüdejét, de hiába.
Legelőször a szemöldökének íve szederesedett ki, majd az arca meredt kábán a semmibe…

A hirtelen halálhoz azonnal kiérkezett a rendőrség is, s mindenfélét kérdezgettek, miközben Abigél egyre rosszabbul lett. De ez semmiség volt ahhoz képest, ahogyan a temetést rendezvén rájött, hogy a férjének rajta kívül milyen kapcsolatai voltak, mármint más nőkkel.
Így történt, hogy végül el sem ment a temetésre, s másnap mindent, de mindent elajándékozott abból a lakásból, ami az övék volt, majd visszaköltözött a szülői házba.