Boncolok!
Halott lelkeket,
s
táncra kél vélem e világ.
Életjárvány
tépte üres tereken,
koszladt
porát szuszogja rám egy haldokló örömvirág.
Rozsdás
hintaoszlopok önhitten,
kik
között csonka csontszilánk csupán ez arc,
vériszap
pocsolyában látom gőgösen,
míly
sebeket hagyott ez életharc.
Léte
nagy belépő, a nagy nyitány,
ostoba
keringő ez, mely annyira hitvány.
Mint
csonkolt, csókra ingerlő szájmosolya,
mely
mögött ott ül a kusza fogcsontharmónia.
Érett
múltszépségű halott ez,
nyomorlábait
mocsokban húzza,
mégis
hitet visz, jóságot feltételez,
miközt
bőrét a fény húsáig nyúzza.
Rárivall
jelene: a feltétel ez;
te
már nem léphetsz sehová sem vissza.
Bár
az
út
s
az élet megfordulhat,
és
mégis
mindent
megtagad,
a
fényed elragadja majd
tőled,
önmagad!
Íme, a mostani Ady!
VálaszTörlésEz elég ijesztő, de próbálom viselni terhét.
VálaszTörlés