Kórházi krónika

I. Váratlan, vagy nem is…

Nem mondom, hogy derült égből a villámcsapás, mert nem szeretem az ilyen hasonlatokat, pedig az volt. Hetek óta tartó betegségből lábadtam forma kifelé, mikor teljes jólét közepette hirtelen rosszul lettem. Olyannyira, hogy ki kellett hívatni a háziorvosomat. Jött is azonnal, s mikor látta, hogy mi a baj, hívta a kórházat. Kórházakat, egyiket a másik után, mert egyikben sem volt olyan szakügyelet, amilyen az ellátásomhoz szükségeltetett. Tulajdonképpen urológusra lett volna szükség. Még a megyei kórházban sem volt a kontravizit után orvos az urológiai osztályon, én pedig este nyolc körül lettem rosszul… Végül aztán a Sürgősségi Osztály fogadott. Jöhet értem a mentő. Jött is egy régről ismert sofőrrel a volánnál. Beállt a hátsó kapuhoz – a gépkocsivezető jól ismerte a járást, tudta, hol lehet biztonságosan megállni úgy, hogy ne zavarja a közúti forgalmat. Szálltam volna be, mikor befutott háziorvosom.
- Hozom a beutalót, nem volt időm még kitölteni - lihegte -. Itt a kocsi lépcsőjén most meg írom.
Nekifogott én meg gyorsan visszasiettem a házba, mert a beutalóról jutott eszembe, hogy a leleteimet – volt egy vastag paksamétányi - vegyem el, hiszen azok nélkül azt se tudnák a kórházban, hol kezdjenek neki. És milyen jó, hogy eszembe jutott! Már a mentőápoló is nekiesett és lelkesen böngészte, még jegyzetet is készített. Látom, nem csak nekem fontosak azok az íratok. A két hónapja tartó betegeskedésem során begyűjtött eredmények ezek. Röntgen, ultrahang, urológia és rengeteg laboratóriumi lelet.
A mentőautó hamar beérkezett a kórházba, s a betegkísérő és gépkocsivezető segítségével betámolyogtam a felvevő pulthoz. Ott leültettek a padra, s mondták, várjak, ameddig intézik a papírokat.
No, eddig tartott a jó világ! A mentősök alighogy elbúcsúztak tőlem, hívtak az előzetes vizsgálóba vérnyomásmérésre, vérvételre, vénakanül-behelyezésre. Aztán mutatták, hogy hol foglaljak helyet, s várjak ameddig majd szólítanak. Vártam – két órát.
Szerencsére a WC közelében telepedtem le, ahova kínomban tízpercenként jártam. Mire már kezdtem azt hinni, meg is feledkeztek rólam, beszólítottak. Így utólag nem is csodálkozom, hogy annyit várakoztattak, hiszen a három rendelő folyamatosan üzemben volt. Mire egy beteget elláttak, hármat hozott a mentő.
A rendelőben nagyon alaposan kikérdeztek, megvizsgáltak, kitanulmányozták a régebbi leleteimet (milyen jó, hogy nem felejtettem otthon!). Aztán elküldtek ultrahangra, a másik folyosóra.
„Ide most üljön le, majd fogják szólítani” – mondta a betegkísérő, és evvel otthagyott.
Én pedig vártam, vártam. Egyedül én voltam ott a vizsgáló előtt. Később a betegkísérő hozott még egy beteget, akit tízperc múlva behívtak röntgen vizsgálatra, én pedig maradtam. Eltelt egy óra, eltelt kettő, s még mind ott üldögéltünk az engemet kísérő nejemmel és fiammal. A legrosszabb az volt benne, hogy most messze kerültem a WC-től. Már éjfél is elmúlt, s én fáradtan éppen le akartam feküdni a széksorra, mikor megérkezett a szakorvos (képalkotó diagnosztika!). Jól megvizsgált, sőt ami azt illeti nagyon jól, alaposan.
„Vissza lehet menni, az eredményt majd küldöm!” – hangzott az elbocsátó szó.
„Megvan az ultrahang!” – mondom a betegkísérőnek, aki már jött is velem szembe.
„Tudom!” –válaszolja – „Mehetünk a kórterembe, várja az ágya!”
Ezzel már hozott is egy kerekes széket, üljek bele, amit csöppet sem bántam, annyira elcsigázott voltam.
Ekkor már másnap volt, éjfél után egy óra.
Ágy, kacsa, infúzió – ez maga Hawaii!


II. További napok…

Ott hagytam abba, hogy megkaptam az ágyamat a Sürgősségin. És hogy örültem neki! Pihenhettem kedvemre, még egy kicsit – tíz perceket – aludnom is sikerült. Reggel nem mondom, hogy nem voltam törődött, de jobb lett a közérzetem, s a kedvem. Jött azonban egy betegkísérő (nem, aki az éjszaka kocsikáztatott), és gyors iramban átralizott velem az Urológiára. Itt a rendelőben újból alaposan megvizsgáltak, és mondta a főorvos, hogy „Akkor befektetünk!”
Beütögette az adataimat a számítógépbe, halkan elkáromkodta magát.
„Telt ház van, nincs egyetlen aktív üres ágy sem, és nem is ürül meg ma egy sem.”
„Főorvos úr!” – szólalt meg a nővér – „Nézze meg a krónikus osztályt!”
„Igaz, ott van üres ágy. Akkor mehet!”
Mentem is, azaz hogy vittek, ismét a gurulós székkel. Itt is megkaptam az ágyikómat, s pihenhettem kedvemre. Pihentem is, közben pedig szorongva vártam a vizsgálatokat. Mindenki bíztatott, hogy „nem fog fájni”, de én nem hittem. És nekem lett igazam…
Igazából még egyetemista koromban megismertem az úgynevezett „huszáros” érzéstelenítést. Most én is ilyenben részesültem. Ez abból ál, hogy a fájdalmas beavatkozás alatt lehet nyugodtan káromkodni. Éltem a lehetőséggel, mire főorvos úr így szólt: „Bocsánat, öregem! Mindjárt végzünk!”
Mit volt mit tennem, megbocsátottam!


III. „Hétfő”

Milyen más a világ itt bent a kórházban, mint kint, mint otthon!
Otthon mindig történik valami, mindig tevékenyen telnek a napok. Itt bent ellenben már kora reggeltől csak várakozással telik a nap.
Otthon mindig versenyt futunk az idővel, röpülnek az órák, itt bent vánszorognak a percek.
Négykor jön a lázmérés - vajon mennyi? A nővérke finoman meglökdösi a kezemet, és nyújtja a lázmérőt, amint észreveszi, hogy kinyitottam a szemem. Két perc múlva pityeg a hőmérő, vehetem ki, de nem látom, hogy mennyi, mert csak egy kis lámpa ég az ajtó mellett. Nővérke mondta: „harminchat négy”. Ez jó, lehet visszaaludni.
Otthon ilyenkor még az igazak álmát aluszom, nem keltenek fel lázat mérni, nem ébresztenek se finoman, se durván, legfeljebb nejem simogatja végig a karomat, ha nyugtalanul alszom.
Sokáig nem tudok aludni, mert mire elmerülnék az álom jótékony hullámaiban, mert csörömpölve megindul a takarítás szertartása. Minden ágylábnak neki kell ütni a felmosó nyelét, és lábbal zörögve tovább taszigálni a vödröt. Ezeket a hangokat be lehetne szerkeszteni egy modern zeneműbe! Csak pislogok álmosan, jó lenne még kicsit szundikálni, de mindjárt jön a főorvos úr. Reggelenként korán vizitel. Körbe járja a betegeit, rákérdez a panaszokra, s az osztályos nővérnek lediktálja a kezelést.
A várakozás órája folytatódik. Jön hamarosan a professzori vizit. Előtte a nővér végig siet a kórtermen, megigazgatja a takarókat, párnákat és az ajtóban várakozik.  És jön a nagy vizit… Professzor úr a sleppel végig siet az ágyak között, közben a főorvos minden betegnél tikokat sugdos a fülébe, csak nálam torpan meg egy pillanatra.
„Hétfő!” – mondotta és biccentett.
A kinti világban a hétfő nem más, mint egy napja hétnek, mint a naptár egy bizonyos napja. Itt bent azonban az állandó várakozás célpontjává lépett elő számomra.
Hétfő, hétfő, hétfő… A műtét napja!

IV.

„Túl vagyok rajta!” – válaszolom a hogylétem iránt érdeklődőknek.
…
Szóval: valóban túl vagyok rajta!