Valaki kószál...

Valaki kószál fenn a hegyen.
Minden este arra jár.
Távolról lesem lépteit,
ahogy néha meg-megáll.
Bár tudnám, kit keres!
Útba igazítanám.
De félek, megijeszteném.
Zokon venné talán,
s végleg elriasztanám.
Mintha eltévedt volna
a sűrű fák között.
Vagy elfeledte, hová indult,
s csak bolyong tétován
az aprócska kertek fölött.
Titokban lesem minden este
görnyedt testét, fáradt lépteit.
De arcát még nem láttam sosem
a sűrű ködben,
mely mindent beborít.
Talán emlékeit keresi
a késő ősz időben.
Akkor indul vándorútra,
ha a Nap már lemenőben.
Nincs is oly messze tőlem.
Utolérném, ha akarom.
Nehéz, fájó tagjait
átölelné két karom
egy röpke pillanatra.
Megvigasztalódna lelke
talán pirkadatra.
De mégsem zavarom.
Hisz nincs egyebe, csak a magány,
még ha mardossa is.
Azért meglopni nem akarom.
Egyetlen kincse ez.
Lehajtott fejjel, búsan lépdel,
együtt lélegzik a széllel.
Talán ez lehet most minden,
mi neki örömet szerez.
Menj hát, vándor, meg ne állj!
Elkísér szemem.
Tán erre jársz holnap is.
Várlak csendesen,
lomha lépteid lesem.
S veled együtt este én is
emlékeim keresem.