A gránátalmafa
I.
Freiburg városa rohamosan fejlődő mezőgazdasági központtá vált a múlt fél évszázadban. A Schwarzwald-hegység déli lankáinak narancs, citrom, jujuba és szőlőtermő területe fedezte az Európai Föderáció déligyümölcs-szükségletének hetven százalékát. A termesztés és a kutatás központja a freiburgi J. F. Weinberger Kertészeti Egyetem volt évtizedek óta.
II.
Lecsapott a forró főn a kopár Günsberg keleti oldalára. Több ezer köbméter homok lódult meg, a békésen csordogáló Raab mocsaras völgye, s a Nord-Süd Kontinentális autópálya kiemelkedő töltése fékezte fergeteges rohamát. Semmering mandulafenyő ligeteire hullt a pár csöpp eső... Négyen kuporogtak az összeroskadt sátor vászna alatt. Nem tartott félóráig a vihar, Roland Schneider óráknak érezte. Társai: a hórihorgas Karl-Heinz és Jürgen, a tömzsi Mehmet izzadtak a fülledt ponyva alatt. A hőségnél is rosszabb volt a mákszemnyi, hajukba, ruhájuk alá furakodó por. Roland tűszúrásokat érzett lehunyt szemhéja alatt, mint az óvatlan lakatos, aki pajzs nélkül hegesztett. Dühük a campus gondnokára, a vén Stifterre irányult. Ha a rohadék tíz perccel később kezdi a létszám- ellenőrzést – kámforként elillant volna a körletből a füves cigi füstje –, most Oslo vagy Trondheim párás almaültetvényein ritkítanák a termést. Még jobb: Pomeránia kajsziföldjein kergetnék a forróvérű lányokat. De lebuktak, itt szagolják egymás verejtékszagát az MDW11-ben, a halálra ítélt puszta nyugati szélén. Előbújtak a vihar elmúltával a vászon alól. Elhordta a szél a homokot a néhány éve még reménytelinek tűnő szőlősorokról. Úgy meredtek elő a karók a szürke, köves altalajból, mint csatatéren a földbeszúrt lándzsák. Mehmet tért magához először a társaságból – déli vér –, fölkapott két rozsdás vödröt és elindult az artézi kút felé. Megdermedt a mozdulata. Két alak bújt elő az összerakott homokfogók alól. Mint porfürdőző teve púpjai: gyerekkorban lévő barna fiúcska és egy fekete hajú, szénszemű idősebb lány.
– Vigyázzatok! Két cigány! – kiáltott hátra Karl-Heinz.
A vödrökhöz ugrott, Roland keze az övre akasztott kulacsot kereste. Jürgen
felmordult:
– Nem loptak el valamit?
– Mit kerestek itt? – Mehmet az MDW keveréknyelvén rivallt rájuk.
A fiúcska ijedten hátralépett, a lány Rolandra nézett a zömök fiatalember válla fölött. Felragyogott a szeme, hadaró nyelvén hozzá intézte a szavait. Mitte Donau Wüste
– Mit karattyol a bula? Értesz valamit belőle, Schneider? – kérdezte Jürgen.
Mehmet látta Roland meglepett arcát, lassan fordított:
– Azt mondja, hogy termő almafára leltek a közeli romvárosban az öccsével.
Ez lehetetlen! Az alma csak félezer kilométerrel északabbra él meg. Valami savanykás opuntiát találtak, azzal keveri össze. Habókos a csaj.
– Vagy a romok közé akar csalni, ott a família eltángál és kirabol – vetette közbe Karl-Heinz undorral.
Mehmet a lány pártjára állt: ismerte a déli pusztában kóborló roma karavánok népét. A lány magasabb és világosabb bőrű volt azoknál. Megesett „báriséj” félvér utóda, kit elzavart a vajda az anya halála után.
– Fiúk! Kimondja az egyetemi szabályzat: ha valaki a szakmai gyakorlaton szélsőséges klimatikus körülményeket elviselő gyümölcsfajtát talál, köteles begyűjteni róla magot vagy oltóágat. Roland, ez a bula megmutatja neked, hogy hol van. Menj vele! Itt marad túsznak a kis csávó.
Schneider kelletlenül elindult a cigány nyomában nyugatnak. Meredek, kopár domboldalon kapaszkodtak föl. Mögötte élettelen sík vidék. Látni lehetett a horizont fölé emelkedő Günsberg sötét, fűrészfogszerű vonulatát.
– Hogy hívnak? Van neved? – ennyit tudott a keveréknyelvből, a lány megértette.
– Orsa! Én Orsa! – bökött a mellére, fogsora Blendamed reklámként villogott.
Roland kényelmetlenül érezte magát a rajongó pillantástól. Eszébe jutottak Jürgen szavai az odenburgi roma vásárból: „Szexelni jó a cigánylánnyal, összeállni nem szabad vele! Körül se nézel, ott szaladgál hét-nyolc purdé, amiből esetleg kettő-három a tiéd. Ezek a bulák huszonöt évesen már tehenek. Harmincévesen úgy néznek ki, mint egy lestrapált ötvenes bajor nő.” Orsa keze hozzáért a fiú combjához, előre mutatott. Délibábként vibrált a távolban az elhagyott város. Roland felsóhajtott:
– Látom, Orsa! Kövek a pusztán.
Elkopott aszfaltúton közelítették meg: beszakadt tetejű téglaépületek, homokkal lepett sivár kertek közt. Az útszélen hagyott autók rozsdás váza továbberősítette a temetői hangulatot. A lány előresietett. Mozgása, mint a májusi szélben hajladozó aranyeső. Schneider a kés bőrtokját szorongatta. Egyetlen lélekkel sem találkoztak. A város centrumában jártak, a lány megállt; kidőlt oszlopokból álló, a leom-lott betonfalaknál is régibb kőszentély előtt. Schneider fölismerte repedt homlokzatán a letűnt kor rúna betűit. Megpillantotta... A szürke törmelék közt arasznyi törzsű, bojtos fejű fácska zöldellt. Az apró levelek, s hosszú tövisek hónaljában lángvörös virágok pompáztak. A vékony ágak meghajoltak a nagy piros termések súlya alatt, rajtuk a csészelevelek, mint apró koronák... Orsa odalépett a fához, mielőtt a fiú rászólhatott volna, leszakított egy „almát”. Ügyesen kettétörte. A kemény héj alól gránátékkövek ragyogtak elő, s a kicsorduló lé csillámló kárminvörösre festette a lány ajkát. Roland elfogadta a gyümölcs felét. Teste hozzáért az izmos, pihegő testhez. Orsa ajkán a csók épp oly édes-savanyú volt, mint a gránátalma íze.
III.
A Schwarzwald-hegység déli vonulata a narancs, citrom, jujuba és szőlő hazája. De Freiburg városa a megújulást hozó tavaszt a gránátalma égővörös virágával köszönti. Roland Schneider nemesítő „Rubinsteine auf der Heide”-je meghódította a Föderáció és Grönland piacait. Munkássága elismeréseként egyetemek, kutatóintézetek tiszteletbeli tagjává választották. Felesége, Orsa Schneider hat gyermekkel ajándékozta meg: három lenszőke, tengerzöldszem fiúval és három aranyhajú, búzavirágszín szemű lánnyal.
Szombathely, 1995
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése