Megjelent a Helyőrségben 2022 novemberében
„Minden
előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,
És
meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.”
(Walt
Whitman)
1.
Titokzatos
csábítás vonzott
a
partra. Rám kacsintott a végtelen.
Helyettem
zokogott az Ég.
A
horizonton origami hajók úsztak
szemben
a dagállyal, melynek
tetején
Isten ült, s akár egy szupernóva
ontotta
a fényt, de nem tetszett neki
a
látvány, ezért lebukott a mélybe, és
szentjánosbogár-terítőként
bontott
asztalt
a parti fűben. Ez az éj varázslatokkal
teli,
Pessoa szerint a sokadik jelen, amelyben
Álvaro
de Campos bűvölten áll a
mentőcsónakok
polcain felejtett
illatok
mellett és a mámorról dalol,
miközben
valahol messze egy matróz
tüdeje,
akár egy pincében tótágast álló
létra
a hínárok közé szorul.
2.
Nem
és nem üvöltöttem. Nem nézem meg
jégbeomlott
arcod, mert egyfolytában
szitál
a köd is, így biztos vagyok benne,
hogy
szürke mindaz, ami te vagy és mozdulatlan,
akár
a kőgalambok, kik röpülésre vágyva hiába
emelnék
szárnyaik. Isten inkább galaktika lepkéket
lebegtet,
s, ha magasba emelkednek, tapsol, mint
egy
kisgyermek a papírsárkánya mosolyának
lentről,
de te már föntről nézed önmagad, s engem is.
Persze,
nem tudom, látsz-e vagy újrateremted-e
mindazt,
mi most Te vagy: gyűrődések hiánya koponyádban,
eltévedt
redők a nincsben, ha azt játszod, hogyan lehetnél
agyhalott…
Miközben pliszéket rajzolok neked, s csigákat
meg
a mohás kertkapunk, úgy érzem az idő futása
megállítható:
embriószirmokat ültetsz testembe, hogy
ismét
magamhoz ölelhesselek kilenc hónap múltán
és
neveddel teleírhassak minden beomlott falat.
3.
Hallottam
Lídia, ahogyan Ricardo könnyeiről mesélsz:
csillagporosak,
áttetszőek és finom fátyol lengi körül őket,
ahogyan
az indigókék megcsillan rajtuk – mondtad.
Ilyenkor
Isten ledob egy-egy csillagot, hogy a színek mélyek
és
hitben gazdagok legyenek, majd minden semmivé oszlik.
Salto
mortale. A felhők öléből kiszakad a fájdalom
és
gyermekarcokat rajzol a fénybe. Így születik meg
a
Remény. Talán lesz folytatás. Lídia íriszébe olajágat
rajzolt
a Béke. A válla halkan remegett. Bűvölten
forogtak
a galaktikaszekerek, akár vízimalomban
a
kerekek. A mólóról új hajók futottak versenyt a
pillanattal,
s gyermekkorom papírcsákóin hajtottam
még
egyet, s az első tócsában eleresztettem őket.
Messze
vitte mindet a tegnapi eső. Lídia nevetett.
Ha
Ricardo látná most a Holdat, hogyan nyúl le
hosszú
karjaival, hogy átölelje őt és Lídiát,
szeméből
kinőne egy gyöngyvirág.
4.
Csöndet
emészt a hajnal, az égen eltévedt madarak
köröznek
keresve a mólót, hol béke honol, s nem
az
enyészet morzsáit csipegetnék, hanem hallgatnák
a
víg matrózok dalát, kik kenyerük egy részét eléjük
szórnák.
De elátkozott nap ez. Himlőtől hólyagos a
legénység:
delírium, s lázálmok rózsái kívánják
a
gyors halált és az élet hömpölygését egyaránt, rajtuk
keresztül
szólalnak meg a hajókürtök és a templomi
harangok
egyformán. Istent hívják egyre megszentelni
elgyötört
testüket, a rakományt és a huszonötödik órát,
midőn
felrügyezik a Nap, s elhessegeti a halált.
5.
„Formát
ölteni, mi az?
(Körbe,
körbe megyünk mi mindannyian s oda térünk vissza,)”
(Walt
Whitman)
Annyi
múlt rakódott le bennem, hogy eltévedek útjain
szerencsém
van, ha néha virágos mezőkre lépek, távolban
acélkapuk
réme, talán, valamiféle börtön lehet, most az
éjben
csak lecsorgó csillámkoszorú és fölfelé ások, el kell
érnem
Istent, ha ő nem jön le megölelni lelkem szomját,
mit
nélküle érzek, de együtt pöröghetünk a búgócsiga
házban,
és ha elromlik, meggyógyítjuk a pusmogást, s
azt
is belevarázsolhatjuk a fémbe, hogy merre menjünk
tovább.
Vándorhomok a lelkem, pusztíthat, akár a hurrikán,
és
a röpülés hömpölygése elsodor mindent, mi útjában áll.
„Szívem
amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...”, de ekkor
leröpül
hozzám apám és anyám, s egyenként rakják össze
a
sok-sok puzzle darabját, mert itt kell még élned, súgják.
Talán
az Égben még sincsen elég fény vagy nézni is elfelejtettek
ott
a Mennyben és a felejtés labdacsai magára hagyták
Zsófiát,
ki még mindig egy zárt szobában fekszik, s
nem
emlékszik semmire a kóma előtti évekből, így
hiába
emelem tenyeremre a felhők nyalábjait, nincsen
tükröm
ahhoz, hogy láthassam szubatomi részeinek
mélységét
és fonákját, mert helyettem nem fejezi be más
a
még meg sem született mondatot…
6.
Valaki
tulajdona vagyok, aki lelket öntött belém,
előtte
azonban gondosan eltervezett minden egyes
mozdulatot
árnyékot és fényt a szépséget így formálta
ezer
és ezer esztendőkre egy testbe, mi most az enyém.
Régi
korok letűnt utcáin expedíciókat szervezek megkeresni
énem,
térképem nem más, mint a saját mindenségem,
mit
feltörök, akár a diót, s héjainak keménységétől
büszkén
dagad a lelkem, és belsejében ép termés honol.
Írhatnék
akár olyan verseket, melyek messze űznék
a
háborúkat és halált és lennék országmentő, kinek
kertjében
rózsák nyílnának, s a méhek dalai csordulnának ki
belőlük,
és a Nap dugóját nyitogatnám, ha fényre vágynék,
s,
ha bezárnám, tudnám, mikor van szüksége az emberiségnek
fényre,
és mindenkinek egyformán adnék belőle. Mert minden
dolgozó
férfi a békéért hajol, és úgy emeli lelkéhez a csöndjét,
akár
nők az isteni kézvonásokat: a gyermeket, az ételt, az avarcsókos
őszi
éjjeleket, a tavaszi búzaföldeket, a téli meleget a házban.
Ugye,
látod Te is, mindebben Isten csodálatos tollvonása ott
van
minden évszakban, hónapban, napban és sóhajtásban?
Hajolj
le mélyen, s nézd magad előtt a földet, a Mindenható
eléd
rejtette milliárdnyi kincsét, s, ha rád van szüksége, indulj,
ne
rettegj, ne félj!
7.
Lídia
egy felhő hátán ülve lógatta le lábait, papucsai már
a
Földre hullottak, s esőcseppenként zubogtak alá a csöndnek.
Tudod,
Ricardo – mondta csak úgy, mintha magában beszélne –,
látom
a bakacsin eget, haragos, akár a háború a szomszédban,
és
megrontja átkaival a mi levegőegünket is: marionettbábuk
vagyunk
az ismeretlen jövő térképén, ahol összecserélődnek
a
kontinensek és mélybe hullások visszhangjai feleselnek a
túlsó
partokról, ahol tenger nélküli hajókon húzzák föl a matrózok
az
összes vitorlát, mert menni kell, de ebben a pokoli zátonyokkal
teli
térben mindenben csak káosz sarjadzik és nyilallik a csönd háta.
Összehajtogattam
neked néhány vitorlást, de ma csak önmaguk árnyai.
Függőleges
horizonton kellene majd vízre tenned őket, ha az eső
rézsútosan
ér földet és Isten a felhők hóna alá nyúl, hogy felemelje
és
orkánként dobja le őket… Rossz korban születtünk – tette még
hozzá
Lídia, s szája sarkából legurult egy apró mosoly. Háborúk
harcai
kísértik napjaink. Elértéktelenedik a pénzünk, hazánk, házunk
és
égi jelek jósolnak világ végét: hőséget, aszályt, járványokat, éhínséget,
fagyokat
és mégis… Isten teknője a világmindenség. Mind benne
szentelődünk
újra. Angyalok haján sötétlő loknik válnak hirtelen
búzamezőkké
és a Földre hinti a Nap kosara egy új feltámadás
reményét.
Hirtelen minden megáll. Emberek sürögnek a világ
minden
tájáról, hogy megtalálják az elgurult fogaskerekeket, s
letegyék
a fegyvereket, és kibogozzák a kontinenseket, megfordítsák
a
hegyeket, hogy újracipzározhassák az óceánokat, folyókat, tengereket.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése