15. Dobókockák
Azután a szilveszter utáni esztendőben
házasodtak össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű
szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz, hogyan kell egy egész
szórakozóhelyet felforgatni. A lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam
estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél elvezették őket.
Még aznap éjjel elkészült a jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A
kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt. Milyen furcsa az emlékezet!
Időtlenné igyekszik tenni a lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az
igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a Mátyás nevű, bajszos taggal
aztán még egyszer összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a vád,
merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon sétálgatva nevetgélni. A lány már
megszokta korának ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten, mint
amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki 1981. tavaszán (Biztos forrásból
tudom, hogy még ma is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott dokumentumot,
pedig lejárta évében, 1985-ben az illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy
visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom, mikor és hol. Még az is
előfordulhat, hogy eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen egyszerűen a
hatóságok előtt a problémát a lány.).
S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja?
Senki, még ő sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen piros-fekete szőttes
tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a vámosok, amit magával vitt azon a
turistabuszon, ahova kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek fel az
emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák gyulladtak ki a román vámtiszt arcán-,
mert ekkor már a magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is ráütötték,
mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány
sohasem gondolta volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy Biblia és
Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyve. Azt
ugyan tudta, hogy nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira – ezért is
redukálta le csomagjainak számát arra az egyetlen tarisznyára -, de csak most
eszmélt rá igazán, hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha
diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes Erdély” hontalanná
taszított, mostoha lakója.
Most, hogy az emlékek ismét felveszik
egykori arcukat, s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a maguk
idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre
kell tudni zárni. Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos, bolondos
emberpárról, akik meg tudták teremteni a maguk Macondóját. Természetesen ők sem
használtak két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az egyikre, hogy
Debrecen; s a másik sem azt hirdette, hogy van Isten, mert hiszen ezeket a
dolgokat ősidőktől kezdve beléjük kódolta a Mindenható. Azonban saját
„útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most, amidőn e sorokat írom,
ismét feltört könnyeim áradata attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is
megadathatik a Földön.
A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy
vélte, két különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat ahhoz, hogy
hármasban jól megélhessenek, mert közben gyermekük született, kinek érkezését a
férfi egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha megérzett volna
valamit a körülötte nyüzsgő elemek orkánvisításából. Majdnem végeztek családi
házuk építési munkálataival is. Már csak egy újabb jövevényáldásra vártak
epekedve, s rengeteg időt töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s minden
egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi fanatikusan rajongott a síremlékekért,
s az avarszelekért.
Csütörtöki nap volt, amikor a férfi
arról beszélt a közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak unokabátyjának,
hogy szeretne a családi sírboltban nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja,
hogy kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor beszédet hallgatván
Juditnak még nagyobb szerelemmel telt meg a szíve…
Péntek hajnalra az ég dübörögve
zúdította le minden felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is szabadulva
még tizenkét napon és hat órán át üzenjen hadat a földieknek. Nem akarok
emlékezni, de még ma is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor
felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette arcára úgy ordított, míg mások
behúzódtak az ajtóik mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az, aki
azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását, mikor férje fehérverítékes
arcára, s vészesen forgó szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört
tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg ezt még egyszer vele. Ő
hívta ki a mentőket is. Hiába. Elrendeltetett, így rendeltetett…
Az apja nem hitte lánya szavait. A nő
pedig ekkor már talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd a megtört
após is csak annyit mondott üveges tekintettel (azelőtt, s azóta sem láttam még
ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik):
„Nyugodj meg gyermekem” (Ilyen
csitítgató szavak hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes zivatara, s
nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt. Azóta is mindig csakis a gerince
zsibbad, ha nagy trauma éri.)! Isten rendelésébe bele kell törődni!”
Valamit megérzett a kisgyermek is, mert
a papapa szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába süllyesztette,
s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán nem szólalt meg.
Mikoron mindezek megestek, a nő még
húszas évei végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano Buendia
abban a bizonyos regényben, magányra van ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de
annyira mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már rég teleírt tekercseit.
Így a családi koszorúra - ami egyébként csaknem többe került, mint az egész
temetés, s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti - végül csak
felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon szavait tartalmazta, amelyeket
házasságuk ideje alatt tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert
egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes másodpercében:
„ Örök szerelemmel és soha el nem múló
fájdalommal…”
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése