Kertész Éva: A csibe és a szappan

Rossz napom van. Bármihez kezdek, semmi nem akar sikerülni. Minden kiesik a kezemből, mindent felborítok. Úgy érzem, ma olyan üres vagyok, mint egy átvilágított tojás.

Gyermekkorom emléke, hogy a kotló alatt melegedő tojásokat hét nap elteltével a gazdasszony megvizsgálta. Sötétedés után kihúzta a kotlóst jókora kasba rakott szalma fészkével együtt az ágy alól. Mert, tudni kell, hogy a kotló a szobában lakott addig, amíg kotlott, amíg testével melengetett tojásaiból kibújtak csibéi, s utána még a konyhában addig, amíg megerősödtek az apróságok.

Tehát, miután a háziasszony maga mellé vette a szalmával bélelt vesszőkosarat, melyben a tojások melegedtek rövid ideig a kotló alatt, leült egy petróleumlámpa elé, és egyenként emelte a tojásokat a fény irányába. Azon a napon már megmutatkozott, hogy megtermékenyült-e a tojás, vagy üres. Amelyikben azt látta, hogy nem keletkezett csibe, félre rakta, mert az még felhasználható volt. Később már záptojás lett volna belőle.

A mai fiatal falusi nők, ha csibét akarnak egyáltalán nevelni, nagyüzemben melengetett tojásokból, frissen kelt csibéket vásárolnak, és bizonyára jókat mulatnának a régieken. Pedig dédanyáik így keltették kotló alatt azokat, s amikor vizsgálgatni kezdték a tojásokat, szétterített fekete kendőt borítottak a fejükre, jól előre húzva, hogy a tojásokat is fedje felülről, a lámpa célzott világítása alatt nézegették egyenként. S huszonegy nap után, amikor világra segítették a tojásokból az apró sárga pihés jószágokat -, mert sok nem tudta világra verekedni magát egyedül -, a melengető kotlós anyót csak annyi időre szedte le róluk, amíg megetette. Vízzel telt poharát már a csibék szalma fészkébe helyezte, hogy ne kelljen lejönnie. Öröm volt látni, ahogyan lökdöste vissza, rendezte maga alá a kis sárga pihéseket az anya, hogy meg ne fázzon egy is közülük. Meg is maradt mind egy szálig. Mert a régiek mindent maguk teremtettek elő sok munkával, figyelemmel, gondoskodással.

A szappant is maguk főzték. Nem voltak finom mosóporok, illatos szappanok, fürdőhabok. A régi asszonyok egész évben gyűjtötték a különböző zsiradékokat. A disznóölésből összegyűlt zsíros maradékokat, már az előző évi ölésnél eltették, hogy most a téli hidegben nagykendőbe bugyolálva magukat, az udvaron üstbe tegyenek minden szappannak valót, hogy a maguk által fahamuból előállított lúggal addig főzzék, kavargassák, míg elkülönült, és felülre emelkedett a szappan, s alul maradt a megsokszorozódott hasznos lúg. Ekkor egy vászonnal bélelt hatalmas edénybe kiszedték a szappan masszáját, amely ott szilárdult meg néhány óra alatt, majd gondosan leöntötték, és magasra tették (gyerekek elől gondosan elrejtették) a lúgot. Hiszen egész esztendőben ebből tesznek a mosogatóvízhez egy keveset, és ezzel lágyítják a vizet mosáshoz. Ennek a lúgnak minden cseppje aranyat ér avatott kezekben, és minden cseppje ölni, gyilkolni képes, ha dőrén bánunk vele. - Másnapra megszilárdult a szappan. Már lehetett kifeszített madzaggal darabolni, majd a padláson szárítani, mert így egész évben használható volt az újabb főzésig.

Mesélhetnék még a kenyérsütés házi technológiájáról, a fárasztó, izmokat mozgósító dagasztásról, meg arról, hogy ők már akkor sütöttek pizzát a kemence forró belsejében, amikor még csak egyszerűen lángos volt a neve.

Elmondhatnám, mert láttam, - hogyan nevelték a kendert vizes árokban, s ha magasra nőtt és törékenyre száradt a vékony szár, ami a fonal alapanyagát rejtette, törték, tilolták, hántották le róla a kérget, hogy az alóla előbújó szálakból rokkával, guzsallyal, fonalat sodorjanak, pihentető téli estéken. A sodort szálakat megszőtték, hogy sütőteknőbe való vásznat, törülközőt, ágyruhát, viselő ruhát, szemfedőt varrjanak belőle.

S akkor még nem szóltam egy szót sem arról, hogy nem volt mosógép, mosogatógép, porszívó. De szobafestő sem. Padló sem volt sehol, csak döngölt föld, amit rendszeresen mázoltak vízzel, hogy ne kelekezzen por. És minden asszony maga meszelte kívül-belül otthonának falát. Így az ő munkájuk legfeljebb nehezedett a számos gyerekkel, de semmiként sem könnyült. Mert nem volt félig kész étel, előre gyártott élelmiszer, sem házhoz szállított ebéd. Nekik azt mind elő kellett teremteni a saját két kezükkel. Ehhez ők maguk ültették „fészkekbe” a burgonyát - egyik főételüket -, és maguk szedték ki a földből guggolva, hajlongva a megsokszorozódott újburgonyát, hogy utóbb rendszeresen csirátlanítsák, élvezhetővé tegyék.

Maguk vetették, törték, fosztották a kukoricát, hogy ledarálva meghizlalják vele a maguk által nevelt sertést. És táplálják a felnövő baromfit. A gazdák pedig maguk vetették, aratták kaszával, szedték sarlóval kévékbe a búzát, melynek lisztjéből asszonyaik sütötték a kenyeret, amit nemes egyszerűséggel úgy neveztek: élet. Mindezt két kézzel, erővel, előre megtervezve tették, úgy, hogy soha nem volt gondjuk az idővel.

A mi dédanyáink nem élvezhették korunk előnyeit, sem hátrányait. Ha kihullott a foguk, nem volt helyette pótlás, betegségben orvosi ellátás, kórház. Nem telefonálhattak, mert arról sem tudtak, hogy már feltalálták. Nem nézhettek TV-t, mert még nem létezett, nem olvashattak újságot, mert nem is tudtak olvasni. De tudták becsülni a munkát, és annak eredményét: a biztonságot.

Én soha egyetlen falusi embertől nem hallottam panaszt. Nem siránkoztak, hogy sok a munka, pedig pirkadattól napszálltáig dolgoztak. Számukra az volt a természetes, sőt örömteli. Fát neveltek, szedték gyümölcsét, vagy kivágták elszáradván, aztán felaprították tüzelőnek.

Állatot neveltek, tereltek, húzták fel nekik a mély kútból a rengeteg vizet, kaszálták a számukra nevelt szénát, melynek magját már korábban elvetették. És örvendeztek, ha fejlődött és szép egészséges lett. Nem mondták, hogy kevés a pénz, mert tudták, hogy azt meg kell keresni. És fáradtan, de elégedetten dőltek álomra, ha feljöttek a csillagok.

Nyugodtan hajthatunk fejet nevenincs elődeink előtt. Van kikre büszkék lennünk.