Csak a por villog a napban,
arcodba csap forrón a szél,
fény lobban minden alakban,
sárgán izzik, remeg a tér.
Úsznak az árnyak a fényben,
s míg vakítón lobog a nap,
szúrások tartanak ébren:
a homok az arcodba csap.
Mért jöttél erre a tájra?
Mondd, ki hívott!? Mi dolgod itt?
A kínok, akár a fáklya,
úgy lobognak itt, az avítt
tájon — ez itt a kárhozat!
S nem lehetsz más, csak áldozat…
Szép, szomorú szonett.
VálaszTörlés