Rusvay Balázs: Vác balladája

Két királyfi a fegyveres hadakkal
az iszapbűzös folyampartra ért,
hol fűzből volt a kereszt, s ölyvből angyal
vijjogott a bűnbocsánatért.
Szelíd vadak a kengyelükhöz gyűltek,
és gímszarvassal ájtatos manó
emelte csúzos, vén kezét az Égnek,
jóslatából Templom lett a szó:
„Halld szavam, te Sólyom vérű Géza!
Király leszel az ádáz harc után,
király leszel, Nagy Vajknak ivadéka,
Krisztust imádd, és gondolj néha rám!”
És betörték az örvénylő, vad Isztert,
és építettek templomot, falat
szarvasba ölt, halódó, régi hittel
az éhező, rongy rabszolgahadak.

A vártemplomban, mindent hátrahagyva,
Jézustól várta irgalmát a nép.
Ömlött a tűz a tetőn átszakadva,
s bedobták mellé főpapok fejét.
Az aranyhorda lángnyilas kutyái
felperzselték a büszke paplakot,
arkangyalként vágtattak bosszút állni
a városon, mit Isten elhagyott…
E cinteremből Öldöklő Mihálynak
emelte újjá templomát a hit,
és kereskedtek, alkudtak, halásztak:
békén az Úrral éltek-haltak itt.
Háromszáz év aranyba szőtte őket,
háromszáz évnyi igazgyöngy-apály,
hogy megrohassza Szolimán e földet,
s gyilkolja az, ki épp csak arra jár…

Izommal, ésszel, vérrel, verítékkel
szorgoskodott jobbágy, előkelő,
nagy hírt hozott Migazzi, bécsi érsek:
a Gyilkos Asszony vendégségbe jő.
Fénylett a Tér, és állt a Székesegyház,
s aranyhintón a Kőkapunkon át
bevágtatott. Megünnepelte őt Vác.
És nem akadt, ki elmetssze nyakát…
De élt a város, újra felvirágzott,

a nagy folyam tükrözte vissza őt,
s kék tükörben, a szabadságtól távol,
dolgos kezek munkáltak szebb jövőt.
És angyalarcot faragtak a hívek
az angyal szárnyú, vén kapuk fölé.
Dörgött a menny, zúgott a hálaének:
Kilenc neked, és egy a püspöké.

Ahogy a nap egy pontba gyűlik össze
a gyűrt papíron, nagyító alatt,
úgy lett a Híd és minden szikla szentje
egy veres sipkás, szabad pillanat.
Horkant a ló, reszketve fújta vérét,
marját, szívét egy golyó járta át:
Földváry úr üvöltött új gebéért,
s új gebével vívott nagy csatát…
Püspök Zichy, a nyájat óvó pásztor,
a győzedelmes nagyherceg elé
kerített rajt pár címzetes juhából:
„Maradjon Vác, legyek az Istené!”
Négy óra lett a kettőből, s a polgárt
a szabadrabló félember hadak
örjöngve marták, széterőszakolták,
s a szívekben csak csendes űr maradt…

A városra, mely majd kilencszáz éve
főnixként szülte porából magát,
új átkot szórt a két iksz rémes éje,
tornyától távol temette fiát:
A leventét, ki mesze-messze földre
csatába indult Ferenc Józsefért,
nem ismert lányt, és szűz maradt örökre,
polyákok földjén muszka tépte szét…
A családot, a három nemzedéket,
ki szomszédjára bízta otthonát,
s hogy vissza nem tért, szíve szégyenére
fosztotta ki szomszéd és jóbarát…
A vén bakát a második seregből,
ki rongysátrában fegyverré fagyott
egy jégfolyamnál, távol istenétől,
vagy északabbra lett merev halott…

S a rothadás az érben és nyirokban
dögvészként járt az öreg Vácon át,
és ólmos ég alatt majd összeroppant
szürke kalap és még szürkébb kabát.
A templomokban lézengtek a vének,
csak megszokásból misézett a pap,
csak megszokásból, faltól falig éltek:
hétfőn a boltzár, pénteken piac…
Egy szikra volt a negyven év ködében:
egy pisla láng, egy oszlopdöngető,
hogy vézna foglyok szent szívébe égjen:
a rácsokon túl visszavárja Ő…
Majd elfeküdt a gennyes mélaságban,
köszvényes testén erőt vett a sár,
hol házmester, lábszag és árulás van
és néma csönd és kisbetűs halál.