Rusvay Balázs: Vallomás

De el ne hidd, hogy átkoználak Téged,
hisz minden sejtem legbelül Te vagy,
s hogy elkoptatnak lassacskán az évek,
emlékek nélkül elszöknöm ne hagyj!
Ne hagyd felednem angyalarcú házad,
hol albérletben három angyal élt,
s a három angyalt nagypapám vigyázta,
hogy vigyázzák hármuk négy gyermekét…
Ne feledjem sirályok vijjogását
kenyérre gyűlve Ősfolyónk felett,
hogy Pokolból a csillagos Dunán át
csodáltam tornyot, összemart Hegyet!
Ne hagyd felednem lázas lázadásom
a 104-est, a részeg nagyfiút!
S ha átszöknék is százezer határon,
hazudd szemembe: lesz majd visszaút!

Több vagy nekem, mint égbe nyúló tornyok
árnyékán alvó, megkopott barokk,
mi ősi pincék éjjelébe omlott,
hol alszik még egy Koronás Halott.
Több vagy nekem az ezer véres évnél,
mely hullámként hol Trónusig lökött,
hol hályogot szőtt kényére az éjfél
szemedre, Koldus, láng és csont között…
Ha megnyílnak a véghetetlen mélyek,
és felbőgnek a mitikus vadak,
vagy lányaim, fiam szemébe nézek,
velőmig ég: csak itt vagyok szabad.
Hű voltam én, vagy gyáván itt ragadtam,
kezed szorítva Drága Városom?
Hát őrizlek csak mélyen, moccanatlan,
s néma számmal értünk imádkozom.