Vasi Szabó János: Kallocsány II.

 2.

– Üdv, Kenéz polgártárs.

– Szia, Sanyi! Te váltasz?

– Sajnos. Pista, történt valami rendkívüli?

– Csak a szokásos. Kiégett egy biztosíték a földszinten. Megint rajtakaptuk a Kalmár gyereket a harmadik emeleti retyóban. A barna képű Sárközivel oboázott, cuppogott tőlük a folyosó. Te, ha nem az a vén homokos Moles volna a patrónusa, rég kirúgattam volna! Mit lehet tenni? Amióta az a nagyfejű extartótiszt az üzemvezető a vállalatnál, tele a szálló a hímringyóival. A szomszéd körletben is fekszik kettő, nem merek tőlük a WC-re kimenni lámpaoltás után. Alszik egy kőműves srác nálunk, a Kovács Jóska. Na, ha az valakinél vazelint lát: szó nélkül pofon vágja az illetőt. Ne röhögj! Így kell bánni velük!

– Figyelj, Kenéz! Nem tudod, ki vált engem este?

– Azt hiszem, a Karlovics Imi. Miért?

– Megkérnélek egy szívességre.

– Mondd!

– Tízre a városba kell mennem. Ha bejönne kicsit korábban Karlovics, mondjuk kilencre, a hálám örökké üldözni fogja. Biztos találkoztok az uzsonnánál, beszélj vele.

– El van intézve. Akkor megyek, ledöntök néhány felest, aztán beszélek az Imivel. Te meg vigyázz a fenekedre! Ne feledd: az ellenség keze betette lábát országunkba!

– Szevasz, Pista.

Kilenc óra előtt esett be Karlovics a munkásszállóra. Kallocsány átadta a szolgálatot.

Felöltve bőrdzsekijét a metróállomásra sietett. A szerelvény tömve volt az éjszakai munkába indulókkal. Sándor behúzott nyakkal állt köztük. Mérgelődött, hogyan tudta csőbe húzni az a hagymaszagú matuzsálem? A kocsmában sem marad tíz óránál tovább. Sötétedés után a belváros éjszaka is népes utcáin túl, sehol sem járt. Átszáguldott vele a metró a folyó alatt, s Víziváros rossz hírű lakótelepei felé közeledett. Remélte, nem egy „vörös kenyéren” élő narkómán szektát, vagy rosszabb, szélsőséges ultra csoportot talál a megbeszélt helyen. Nem akart kapcsolatba kerülni se az alvilággal, se az illegális ellenzékkel. Nem hagyta nyugodni a kíváncsiság ördöge, míg meg nem állt a Grósz utca 33-as számú épülete előtt. A ház négyemeletes, téglaépítmény. Fémredőnyök fedték ablakait. A látvány nem töltötte el túlzott derűlátással Kallocsányt. Betolta a zárkomputer nyílásába a Hertelendytől kapott – a szolgálat alatt megtisztított – kártyát. A nyitókód működött. Zöld LED –lámpa villant, a tömörvaskapu elcsúszott az útból. A kilencvenes revizionista kísérlet leverése után, a diósgyőri Vasműben készítettek ilyen ormótlan, hő- és golyóálló típust. Hírlett, a NATO-bombáknak is ellenállt volna. A Rezgető üzembe helyezése óta nincs szükség rájuk. A Központi Fizikai Kutatóintézet tudósai és a fehérvári nagyvállalat, a Videoton mérnökei által 1996-ban kifejlesztett „antidzsípiesz” csodafegyvert, a Rezgetőt nem játszhatta ki egyetlen vadászrepülő, taktikai rakéta, műholdas űrfegyver sem. Európa utolsó szocialista országa, a Magyar Népköztársaság eltűnt a kapitalista Globálállam kém- és támadószerkezetei elől. Gyengén világított folyosóra jutott, a nyirkos falakból dohszag áradt. Megfordult a kapu csattanására. Lépcsősor zárta le a folyosót. A forduló után fölerősödött a világítás. Meggyszínű drapériával vonták be az emelet falát, a lábazatát fekete, erezett csempe fedte. A düledező földszint után éles kontraszt volt a fényűző környezet. Laminált, tölgyszínű ajtó előtt állt meg. Modern szenzorral figyelhették jöttét, mert rögtön kinyílt. Ámbraillat áramlott a folyosóra. A házigazda inkább teniszező, mint atléta alkatú, kreol bőrű, barna szemű, pisze orrú fiatalember. Fekete haját, mint a zenészek, hátul copfba kötötte. Volt valami szokatlan a látványában: bronzszín karja szőrtelen, a rövidujjú ingben furcsán domborodott a „mellizma”, formás lába széles csípőbe szaladt. De a Kallocsányban fölhorgadt kételyt – az ifjú nemével kapcsolatban – eltörölte a lába közé vetett pillantás. Jókora „csomag” duzzadt ott a farmernadrágban. Sándor fölmutatta a kártyát és bemutatkozott.

– Üdvözlöm. Diáz Sebestyén vagyok. Már vártuk, kerüljön beljebb – Diáz fogása lágyvolt és gyorsan kihúzta kézfejét a férfias szorításból. A szűk előtér után a szobában kevés bútor, ám annál több festmény, szobor, falra függesztett tárgy árulkodott Sebestyén gyűjtőszenvedélyéről. Középen üveglapú asztal állt, kényelmes, modern vonalú székekkel. A leredőnyözött ablakkal szemben plüss bevonatú kanapé terpeszkedett, mellette csukott, hangszigetelő burkolattal bevont ajtó. Kallocsány duruzsolást hallott mögötte. Sehol egy tévé, hifitorony, videó, ám a könyvespolc roskadozott. Vastag kötet hevert az asztalon, idegen nyelven íródott a címe: A la’ recherche du temps perdu... A helyiség gyöngéd életuntságot, Diáz Sebestyén pedig – sportos testfelépítése ellenére – hervatag puhányságot árasztott. Leült, inkább letottyant a kanapéra. Kecsesen a közeli székre mutatott.

– Foglaljon helyet! Nagyon szeretem Gore Vidalt, meg van az angol életmű kiadása. Ott az a kötet Tenessee Williams legjobb drámái: A vágy villamosa, A macska a forró bádogtetőn és az Üvegfigurák. Ők ketten, egymás mellett, mennyi szépség és harmónia! De mégis Proust a kedvencem. Olvasta a Swant és a Bimbózó lányokat?

– Sajnos nem. A Termelési regénynél végleg lemaradtam. Hertelendy Henrik nyomta a kezembe a kártyát. A címet és az időpontot adta meg. Tévesen informált? 

– Kallocsány durvának érezte előcsörtető szavait.

Diáz tekintete fürkésző, vizsgáztató volt. Egy darabig farkasszemet néztek, aztán Sebestyén elmosolyodott. Búgó hangon válaszolt:

– Természetesen jó helyen jár. Henrik régi tagja a csoportunknak. Jöjjön utánam! – szélesre tárta a kanapé melletti ajtót.

Kallocsány hátra lépett a meglepetéstől. Tágas helyiségbe nyílt az ajtó. Kibontották az emeleti szobák válaszfalát, így nyerve a sok négyzetméternyi teret. A teremben – nevezzük így – szép számmal voltak vízivárosi polgárok. Kis csoportokban beszélgettek, s e csoportosulások hangereje megtöltötte a helyiséget az élet izgalmas kakofóniájával.

Szombathely, 1988-2004