A poklos asszony virágoskertjében,
mit légióként felvert már a gaz,
ott járt a szél, hogy Istenről regéljen
egy balladát, mi vén, de szent igaz.
Hallgatta őt a bimbónyi pipacs,
hogy mint dalol e délről jött legény.
S lelkéhez ért a tomboló tavasz
a zöld gumónak óvó rejtekén,
hogy szerelmesen szélkarjába vonja:
„ Kalandra fel, te csalfa kisleány!”
Zöld még az ing, de piros már a szoknya,
mi szégyenpír volt akkor még talán.
S egy angyal léptű, furcsa éjszakán
virágba gyúlt a tünde kis ledér.
Bókolt előtte kóró, vadcsalán
és mind a gaz, ki megváltást remél.
A poklos asszony virágoskertjében,
hol úrnő lett a vérveres pipacs,
ott járt a szél az ördögök körében,
de gyászdalában nem volt már vigasz.
„Mondd, hol maradt a lenge, szép tavasz!
Halál kaszál a kincses álmokon,
és hátadon ül négy sötét lovas.
Ismerj fel engem, kérlek, irgalom!”
És ráüvöltött észak prófétája.
Hogy reszketett a semmi kis virág!
Az éke mind sziromként hullt a sárba.
(Röhögve bújt a vézna szarkaláb.)
És villámfénynél látta önmagát,
egy esőcseppben talpig meztelen.
S a szél kajánul szórta illatát,
mit nem szagol már soha senki sem.
Related Post
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése
(
Atom
)
A ballada az epikai műnembe tartozik, noa mndárom műnem sajátosságait magán viseli, de főként elbeszél. És vannak benne nagy elhallgatások, tömörítések, drámai konfliktusok, balladai homály és még számtalan más elem is. Kedves Balázs! Szomorúan szépet írtál, s rendkívül jól felépítetten.
VálaszTörlés