Kitekintve szemem homályos ablakán
szobám bús, ásító, mély magánya fogad;
a kín komor, sötét madara kinn a fán
felborzolt tollal ül — gyakran meglátogat.
Árkok néma mélyén olvad lassan a csönd,
agyamban szivárgó, fakó emlékképek;
az elfolyó idő mindent halomra dönt —
vagyok, nem tudom, mért — semmit sem remélek.
Megéget az imák meddő kívánsága —
üres percek hullnak, záporoznak reám;
belesüppedve a szétfolyó magányba
kavarom keserű, már rég kihűlt teám.
Csak ülök magamban — semmire se várva,
egy didergő, vak kút hűvösébe zárva.
Egy didergő, vak kút hűvösébe zárva
csak ülök magamban — semmire se várva.
Kavarom keserű, már rég kihűlt teám
belesüppedve a szétfolyó magányba;
üres percek hullnak, záporoznak reám —
megéget az imák meddő kívánsága.
Vagyok, nem tudom, mért — semmit sem remélek,
az elfolyó idő mindent halomra dönt —
agyamban szivárgó, fakó emlékképek;
árkok néma mélyén olvad lassan a csönd.
Felborzolt tollal ül — gyakran meglátogat —
a kín komor, sötét madara kinn a fán;
szobám bús, ásító, mély magánya fogad
kitekintve szemem homályos ablakán.
Mélyen együttérzek Veled, mert sajnos többszörösen ismerem az érzést. Gyönyörű a versed, s ilyenkor az következik: Bár, soha sem kellett volna megírnod!
VálaszTörlés