Vasi Szabó János: Kallocsány I.

Kallocsány Sándor sietve átöltözött az utcai ruhába. A város fölébredt második álmából: a munkahelyekről kiáramló sokaság a bevásárló központok vagy a betontornyok felé igyekezett. Kallocsány sodródott az áradattal, célja a Piros Pipacs vendéglátó ipari egység. Elő akarta keríteni Pandúr Egon barátját, ésszerű volt kora délután ott keresni. A Béke sugárút mellékutcájában állt a művészkörökben kedvelt presszó. Negyedóra séta. Az emberek megtorpantak. Sándornak föltűnt: nem hallja a forgalom zaját. Körülötte mosolyba rándultak a közömbös arcok, magasba lendültek az unottan lógó vagy zsebre dugott kezek. Éljenzés, integetés örömhulláma borzolta az aszfalttiprók sorát. Páncélozott Zil 117-es limuzinok gördültek a Béke sugárúton. A sötétített ablakok mögött csak sejteni lehetett a Központi Bizottság tagjainak elégedett arcát. Elsuhant a patinás kocsikaraván, helyükbe zúdult a négyütemű Trabantok, Lada Samarák füstokádó áradata. A kezek visszakerültek a hátak mögé, a zsebekbe. Fölváltotta a közönyös ábrázat a mosolyt. A lassan hömpölygő tömeg szétvált egy helyütt. Az emberfolyamban kis sziget volt ama pont. Különös öregember töltötte ki azt a pontot. Kallocsán  ismerte hírből a koszos flaszteren ücsörgő alakot. Hertelendy Henriknek hívták Víziváros különleges, a hatóság számára hírhedt látványosságát. A koldusszakma utolsó, a népköztársaságban sokszor zaklatott képviselőjét. A helybéliek megtűrték, kótyagosnak tartották a férfit. Sokan rávigyorogtak, de nem szólí- tották meg a járókelők. Érthető volt a reakció: nem lehetett tudni, ki figyeli épp akkor az öreget, talán az újságáruslány vagy valaki az utcaseprők, butikosok közül, esetleg egy csellengő gyalogos. Azt beszélték, húsz éve még neves literátor volt. Az Esemény idején megjelent a könyve „Szabad akarat és líra” címmel. De a Hármak Bandájának bukása után, mint demagóg imperialista propagandát, bezúzták az összes példányát. Hertelendy nyugdíj híján a koldulásból élt. Sándor megszaporázta a lépteit. Ám Henrik, meghazudtolva a pletykák szerint kerek száz életévét, hirtelen fölnézett a töröküléshez hasonló testtartásból. Talpra szökött, és elindult a fiatalember után. Kallocsány igyekezett beleolvadni a tömegbe, ám Hertelendy tért ölelő lépéssel mellette termett, – az emberek engedelmesen nyitottak utat – s barátságosan megszorította a karját. Hősünk csillagokat látott, az utca mintha kibillent volna a lába alól. Bénultan állt. A látása kitisztult, közelről is szemügyre vehette Víziváros legendás hobóját. Szörnyen nézett ki: hófehér haja csatakosan hullt a vállára, az ősz szakállal összenőve bozontos, zsírtól fénylő keretbe foglalta ráncos ábrázatát. Az öreg buggyos, múlt századi divatot követő nadrágja és viharvert bőrkabátja nem látott tisztítószert, mióta gazdájuk – évtizedekkel korábban, valamelyik humanitárius segélyakció keretében – hozzájutott. De az egész jelenségben a legrosszabb az ecetes hagymakonzervre emlékeztető szag volt, ami a mosdatlan emberből áradt. Ez súlyosbodott, amikor Hertelendy megszólalt:

– Fiam, megbocsátasz a háborgatásért? Nincs jogom zaklatni a békés járókelőket. De lenne hozzád egy kérdésem.

Hertelendy a fogai közt sziszegte a szavakat. Végképp az ájulás szélére sodorta Sándort. Az ifjú visszaverte a torkába toluló ebéd rohamát és bólintott.

– Köszönöm. Azt szeretném megtudni: te vagy a Kallocsány Sándor névre hallgató fiatalember, akinek az édesapja Kallocsány Bernát volt? A Videoton nagyvállalat híres fejlesztőmérnöke.

– Igen, én... – hebegte Sándor, eltátotta a száját is a csodálkozástól, megfeledkezve gyomrának fenyegető morajlásáról.

Ám a hagymamázas szavak a fülébe susogtak:

– Fogd ezt a kódkártyát! Ma este tíz után légy a keleti lakótelep Grósz Károly utcájában, a 33-as szám alatt. Tudom, kései időpont. Hidd el, nem bánod meg! – az erős ujjak elengedték a karját. Sándor egy darabig úgy állt, ahogy a koldus megragadta: fölhúzva tartotta testének bal oldalát. Megfordult, csak a szokott képet, fakó arcú járókelőket, s a betonépületek tövében megbúvó üzletek kirakatsorát látta. Nem bizonyította más Hertelendy Henrik ottlétét, mint egy ragacsos műanyag lap, s a levegőben auraként terjengő ecetes hagyma illata. Szaporán elhagyta a helyszínt. Magához sem tért a bódító élmény után, ott állt a sárgacsíkos tapétával leragasztott ajtajú presszó előtt. Lenyomta az öntöttvas kilincset.

Szokásos látvány: italfoltos műanyag asztalok, székek rendezetlen sora, az éjszakai tivornya füves cigi füstje. Néhány beteges kinézetű – májfoltos, besárgult képű – törzsvendég iszogatott. Köztük Szelly az idős takarítónő tett-vett, de leginkább a szoknyája alá nyúlkáló kezeket csapkodta, élvezettel felsikkantva, ha valamelyik szeszhiánytól remegő mancs mégis elérte csontos tomporát. Sándor fintorgott. Nem érkezett meg Pandúr. Nem látott egyetlen költőt, újságírót, szerkesztőt, besúgót sem. A kora délután a társadalom aljára csúszott hétköznapi alkoholistáké volt. Kedveszegetten lépett a zöld kerámiával borított pulthoz, belemosolygott a nagy keblű, platinaszőkére festett hajú pincérlány arcába, és kért egy pohár cirfandlit. Az inkább érett, mint hamvas szépségű nő mustrálgatva szolgálta ki a magas fiatalembert. Kallocsány elé rakta az aranyló italt, kihívóan végignyalt vastag nyelvével korallpirosra rúzsozott ajkán. Sándor nem értékelte igyekezetét, leült az üres asztalhoz. Megkóstolta a bort, amikor kivágódott a presszó ajtaja. Két hanyag, vállig érő hajú fiatalember közt belépett Pandúr Egon. Sovány, beesett arcú, erősen őszülő hajú, fekete szemű, középkorú férfi volt. Föltölthettek valahol, Kallocsányig hallatszott vidám csevejük. Ezúttal is Pandúr vitte a szót.

– Micsoda buli volt! Szakasznyi határőr, és a disszidens. De nem akármilyen szökevény, a mélységi földerítők közül egy. Az egyenruhája cafatokban lógott, de fegyvere töltve volt. Váltogatta a helyét, mint az a nagy könyvben meg van írva. Csúszott-mászott egyik gödörtől a másikig, minden kiszögellést, nagyobb követ fedezéknek használt, s közben lőtt, mint az őrült. Hogy nem olvadt szét a fegyver a kezében? Valami új, hőre keményedő műanyagból készült. A földerítők elit alakulat: elsőként kapnak minden korszerű dolgot. A fickó közel járt a Tiltott Zónához. Agyonlőtt közülünk kettőt, hárman súlyosan, a többiek könnyebben sebesültek. Pillanat, fiúk... Szia, Sándor! Srácok, ne haragudjatok, de megbeszélni valóm van ezzel a bánatos képű polgártárssal. Igyatok addig valamit, utána folytatom a történetet... – Kallocsányba karolt, és a sarokba húzta.

– Látom, elemedben vagy Egon. Melyik sztoridat meséled: a hasba szúrt kommandóst?

– Megint kötekedsz! Ha az apádnak nem ígérem meg, hogy vigyázok rád, mint a Kohinorgyémántra, most fenéken billentenélek. Te hívtál. Itt vagyok. Mit kívánsz Víziváros írófejedelmétől? Porzik a vesém.

– Egy írásomról van szó. Megígérted a lapnál... Ha elkészül, szólsz Aranykövi szerkesztőnek...

– Ne dadogj! Úgy pironkodsz előttem, mint egy szűz leány. Végre megírtad az elbeszélést. Megfűztem minden szerkesztőt, dicsértem agyba-főbe a talentumodat, te meg hónapokig piszmogtál a kisregény kéziratával. Hadd lássam!

– Otthon van. A gyárból jövök, oda nem vihettem...

– Ráér egy napot. Mi van veled, fiam? Szerelmes vagy? Fegyelmit kaptál a munkahelyeden? Lenyelted az ékesszólásodat.

– Berúgtál.

– Naná! Ilyen siker után!

– Nocsak?

– Kiadják a gyűjteményes kötetemet Kubában. Juan Gutiérrez, a kiváló író fordítja. Faszagyerek, megiszik nyelés nélkül egy üveg rumot.

– Gratulálok!

– Mit iszol? Csibehusi, mássz elő a pult mögül! Szomjaznak a dolgozók.

– Egon, a minap találkoztam Júliával...

– És mit akart?

– Azt mondta, újragondolt sok mindent kettőtökkel kapcsolatban.

– Volt rá ideje! Öt éve lelépett azzal a nyeszlett szakszervezetissel, a közelembe se engedte azóta a gyerekeket. Csibe! Hol tekereg ez a nő? Milyen stílusban írtad azt a nagyregényt: újrealista, neoavantgárd, hipermodern?

– Tudományos-fantasztikus novella.

– Kösz, Csibe! Egészség! Szóval mesét írtál.

– Nem mese. Régi műfaj, mint az utópisták... – Kallocsány zavarban volt.

A barátja „elázott”, annyira még nem lehetett részeg, hogy „megkeveredjen”szakmai kérdésben. Ahogy kiitta az utolsó csöppig a poharát, fölcsillant Pandúr szeme.

– Tudom! Wellsz, Tolsztoj Elek, meg valami Klárk... Ádám vagy Artúr, nem jut az eszembe. Merészség egy kezdőtől rég lejárt szalagot a gépbe dugni, de majd meglátjuk. Holnap feltétlenül hozd el az irományt. Kár, hogy Kuczka magával vitte a sírba a Galaktikát.

– Köszönöm. Hol talállak meg?

– Ne köszönj semmit. Apád emlékére és a Rezgetőre, egészség!... Holnap este a Nefelejcs Bárban leszek. A barátnőm ott dolgozik. Kölyök! Igazi bombanő, mégis érzékeny, intelligens lány. Fülig beleszerettem. Ha megismered, leesik az állad tőle.

– Ott leszek. Most mennem kell, délután ügyeletes vagyok a fiatal munkások szállásán. Jó szórakozást! Kösz a segítséget.

– Mondtam: ne köszönj semmit! Nyolckor a Nefelejcsben. De el gyere, kü-

lönben leveszem rólad a kezem!

– Viszlát!