Kőhalmi Levente: Sorskép

"Sorskép" December 11-ét írunk, eléggé kemény telünk van az idén, s bár nyomasztó fellegek torlaszolják el a napsugarak aranyfényét, szürkeségükön át-átcsillan egy vékonyka fényfonat, mely kis színt visz a fagyos, sáros, latyakkal sűrűn átitatott utcák, és terek nyálkás tengerébe. Még illatosabbá, ízletesebbé tette reggeli teám életzamatát, ahogy egyikük bevarázslott a konyhába, végigkúszott a fehérre meszelt falon. E fénysugár útjába álltam, s lehunyt szemekkel élveztem, ahogy bőröm issza az ablaküveg, felmelegítette napfény édes, nevető égetését. 5 – 10 perc telhetett el így, talán. Úgy hiszem egy pillanatig teljes volt körülöttem a meghittség, és a nyugalom. Eme eufórikus boldogság érzetet vágta ketté a reggeli csendet ridegségével szilánkokra törő, lélekűző telefoncsörgés. Munkahelyemről hívtak, s kértek siessek, induljak el, mert egy újabb problémás embert hoztak be. Mostanában, – mivel elég jó szociológiai, s némi pszichológiai érzékkel voltam „megáldva”, felváltva dolgoztam, ingáztam egy szociális otthon, és egy hajléktalan szálló között. Tanult szakmámat régen elfeledtem már, igazán sohasem szerettem, és már nem haragszom szülőmre, amiért rám erőltette akaratát, hisz valamit tanulnom kellett. S mivel oktatási rendszerünk is arra kényszerített, hogy döntésképtelen aggyal, és döntésképtelen életkorban válasszak magamnak ilyen vagy olyan szakmát, anyámnak ez tűnt az egyetlen járható megoldásnak. A telefon a hajléktalan szálló gondozóitól jött. Összekapkodtam hát dolgaimat és gyorsan elindultam. A lépcsőházban – míg a liftre vártam – gondolataimba mélyedtem. Vajon milyen szörnyűség vár ma rám megint? Egy újabb összetört csontú, átfagyott félhalott? Vagy szétesett, lassan bomló elméjű élet vesztes lesz a következő, ki üres szemekkel mered maga elé, s remegő testtel tűri, hogy megalázottá váljék a világ előtt? Bár csak hasonló emberarcok látják, mégis világkínokat énekel arcára majd a szégyen. Tudtam, csak akkor sürgetnek, ha úgy érzik, baj van. Felért a lift, hangos kattanására ijedten rándultam össze. Rettenetes fémhangja visszarántott a valóságba, – szerintem amúgy sem járhattam túlontúl messze. Kinyíló ajtaja nyikorgott és kattogott. Padlózata megreccsent, amint beléptem szűk fülkéjébe. Itt bent mindig elfogott valami furcsa szorongás. Szorongtam, mert irtóztam ettől a nyirkos, büdös, rothadó, parányi helytől. Persze megint nem volt világítás. Így majdnem teljes sötétségben tűrtem végig azt a majdnem harminc másodpercet, amíg leért velem. Zökkent még egyet-kettőt mielőtt teljesen megállt, és természetesen rohadtul lassan nyílt ki az a kopott vasajtó, mely elzárta a bentlévőt a külvilág szörnyű szag, és iszonytató ízvilágától. Lábammal löktem ki ajtaját, s kiléptem. Hatalmasat szippantottam a lépcsőház dohos pincelevegőjéből, erjedt húgyszag is terjengett, átjárta e nyomasztóan kongó, üres helyet. Émelyítő elegyet alkotott a lépcsőház csendje és ártatlan bűze. Gyorsan kiléptem, elindultam, bele a sárba, hóba, a mocsokba. Ha volt is bennem maradék eufória, az rögtön szertefoszlott, ahogy arcul csapott a csípős hideg, feltámadt a szél is, s ez még inkább felerősítette fázásérzetemet. És hogy mindez még inkább teljes legyen, a nap is eltűnt. Óriási szürke fellegek váltak tollal tömött takarójává, s ő mögéjük bújt, mintha soha többé nem akarna mosolyt rajzolni az emberek fagytól merev arcára. Minden újra szürke lett, minden olyan mocskos. A szembejövők arca elárulta miért is oly sietősek lépteik, ők sincsenek teljesen kibékülve a mostani téllel, meg úgy általában a téllel. A melegből csodálják gyönyörű, fehér képeit, de kilépve minden illúziójuk szertefoszlik. Gyorsan odaértem, hisz sétálva volt úgy tizenöt percre lakásomtól e menhely, így aztán szaporázva lehetett vagy nyolc-tíz perc az út. Levertem cipőmről a rajta kérődző, lucskos, sárral itatott havat. Jajgatva, nehézkesen hullott alá, ordítva felém, mennyire fáj neki, hogy nem marhatja tovább cipőm fekete bőrét. Beléptem. Egy olcsó, kockás járólapokkal kirakott, rideg folyosóra értem, nyomasztó volt ez a furcsa csend, nyomasztó volt ez a csendes rend, volt benne valami méltóságteljes, mégis ijesztő barátságtalanság. Jobb kézre esett egy lengőajtó, mely a társalgóba vezetett. Sóhajtottam halkat, majd belöktem az ajtót. Fájdalmasat nyikordult, de engedett. Óvatosan csoszogtam be ebbe a nyüzsgő, bolyra emlékeztető terembe. Iskolaéveimet visszaidéző székeken ismerős ismeretlenek ültek, suttogásuk dühödt ordításként visszhangzott fejemben. Megcsapott kellemetlen szaguk, mely fertőtlenítő édesen émelyítő illatával keveredve hányingert keltő elegyet alkotott. A felvételi recepcióhoz siettem, ápolók vagy nővérek után kutattam, s mivel senkit sem találtam, volt időm szemlélődni egy kicsit a társadalom perifériájára taszított emberek megfásult arcráncai között. Remegő kezeik megsárgult ujjai közül előkandikált félig szítt cigarettájuk, csontrasoványodott testükön lógott szakadozott ruhájuk, s borostás arcukból csak szemük fehérje világított bele a nagyterem darázszsongásába. Egy ápoló érintette meg vállamat, megtörve merengésem. Összerándultam, azt hiszem megijesztett. Fiatal volt, tele energiával. Töretlen lendületét mindig csodáltam. Bármilyen nyomorult helyzetbe került is, képes volt abból viccet kreálni, minden ostoba helyzetnek látta az iróniáját. Korát meghazudtoló bölcsességgel bírt, mert talán bölcs volt. Szerették is az itt tengődők, értékelték erőfeszítéseit. Csak egy dolog nem történt meg vele, a szeme sohasem csillogott boldogan. Valamilyen matt hályog ült rá, boldogtalanságot sugározva. Szüleit korán veszítette el, s igaz szerelme halálának tudatát már nem volt képes elviselni csak úgy, ha munkájába temetkezhetett. Rengeteget dolgozott. Szinte itt lakott, együtt lélegzett az itt élőkkel. Mindenkit név szerint ismert, ezért talán a legtürelmesebb és legmegbízhatóbb ápolók egyike volt. „Bocs, nem akartalak zavarni!” – szólt hozzám – „Lenyűgöző látvány, nem?” – mutatott körbe – „A Niagaránál sem érezheti magát jobban az ember!” Megmosolyogtam mondatait, arcára pillantva láttam az ő hamiskás mosolyát is. Megnyugtatott kissé. Gyors kézfogás után hívott, kövessem. Ekkor néztem csak igazán meg az arcát. Nagyon rossz éjszakája lehetett. Félhosszú, mindig hátrazselézett haja most csapzottan lógott szemébe, s korát meghazudtoló ráncok ültek az arcára, idegen karaktert adva neki. Követtem hát. Sietősen lépdeltünk át a hálótermek között, innen-onnan intésre emelt kezek köszöntését fogadtam, biccentettem, vagy magam is visszaintettem. „Úgy látom nőtt a népszerűségi indexed, pedig már egy hete be sem tetted ide a lábad.” – dorgált meg tréfásan, majd hirtelen megállt – „Itt volnánk hát, sok szerencsét haver!”. Vállamra tette kezét, s szemembe nézett, szemei oly őszinték voltak, hogy nehezen álltam tekintetét. Indult volna visszafelé, mikor utána szóltam: „Mit kell tudnom róla?” – kérdeztem. „Mit is, mit is...” – dünnyögte – „Lássuk csak! Tegnap háromnegyed tizenegy körül találtak rá a mentősök, s mivel nem volt piaszaga, hát idehozták. Félholtra volt fagyva, iratai nincsenek, rendbe tettük amennyire lehetett – nem ellenkezett, nem voltak dühkitörései, korához és állapotához képest jó fizikumú, de senkivel sem beszél. Hogy honnan került ide, azt nem tudom. Az itteniek közül senki sem ismeri. Hát, nagy vonalakban ennyi. Ha valamire szükséged lenne, megtalálsz, itt leszek.” – megfordult és elsietett. Itt maradtam egyedül a folyosó végén, az utolsó előtti ajtóval szemben. Ez volt az egyik elkülönítő, ide kerültek az ismeretlen, úgynevezett anonim hajléktalanok, a problémás dühöngők, és azok, akik képtelenek voltak beilleszkedni, és elfogadni e menhely szabályait. Álltam szemben ezzel a halvány sárgára pingált ajtóval, és valahogy nem igazán akartam belépni. Ahogy körbefont, úgy kezdett nyomasztani ez a kopott sárga szín. Megráztam fejem, levetkőztem fásultságomat, határozottan lenyomtam a kilincset és beléptem. Zöld olajláb futott körbe a szobán – látványát megszoktam már – csak az ablaknál tört meg lendületes íve. Négy ágy volt bent, az ablak mellett feküdt lehunyt szemekkel. Fehér szemöldök, fehér szakáll, fehér ritkás haj, mélyen ülő szemek és mélyre karcolt ráncok. Volt valami méltóságteljesség mozdulatlanságában. Szóra sem, pillantásra sem méltatott. „Jó napot!” – köszöntem rá bátran, majd az ágya mellé húztam a széket, melyet a matuzsálem szemű ápoló már jó előre odakészített nekem a festékét vesztett, kopott vaságy végéhez. Érdeklődést továbbra sem mutatott irányomba, s hogy gyerekes dac volt-e, vagy netán süket-néma – nem tudhattam. Kezemet teste mellett elnyúló keze vékony ujjaihoz érintettem, majd jóval engedékenyebb hangnemben újra köszöntöttem. „Jó napot!” – mondtam halkan, de határozottan – még mindig semmit nem reagált rá. „Hát jó...” – szóltam – „ahogy akarja, nekem van időm, és különben is szeretem a csendes, hallgatag emberek magányos társaságát, majd mesélek magának én, amíg pihen. Azért ha szüksége lenne valamire, csak nyugodtan szóljon.” – és elkezdtem. Halk, nyugodt hangom beterítette ezt a fakó, szürke szobát. Egész csöndes hangon beszéltem. Meséltem családomról, az életemről, hogy hogyan is jutottam el idáig, beszéltem neki csodálatos unokahúgomról, ki bátyám első házasságából született, megemlítettem apám halálát, és hozzáfűztem néhány túl személyes gondolatot is. Teltek, csak teltek az órák, de ő meg sem mozdult. S hogy őszinte legyek, nekem is jól esett kibeszélni magamból a sok felgyülemlett öröm s bánatgondolatomat. Annyira belemélyedtem mondanivalómba, hogy észre sem vettem kinyíló tekintetét, csak idegen, kellemetlen érzésem támadt. Éreztem, hogy valaki figyel. Szúrós, csípős érzet volt, amely gerincemtől indult s tarkómba hatolt. Tekintetem arcára siklott, fáradt volt az övé, mégis jóságosnak tűnt, és a legélőbbnek, legelevenebbnek, amit eddigi életem során valaha is láttam. Mosolyogni próbáltam rá, kissé félszegre sikerült, azt hiszem. Megszorítottam kissé ráncos, csontos kezét, próbálva bizalmat ébreszteni a lelkében, de kifejezéstelen maradt meggyötört arca. Odakint már sötét volt. Észre sem vettem, mennyire elszállt az idő. Hatalmasat kordúlt gyomrom, eszembe juttatva, hogy reggel óta nem ettem, és már fél hat körül járhatott. Megszólítottam: „Nos, figyeljen rám apó!” – kezdtem – „Most haza kell mennem, tudja, reggeltől itt ülök az ágya mellett, és csak beszélek. Tudom jól, hogy figyelt és azt is, hogy érti, amit mondok. A szeme mindent elárul. Most mennem kell.” – és meg sem várva biccent-e, bólint-e, lassan felálltam. Lábaim hálás bizsergéssel jelezték újra induló vérkeringésemet, ízületeim hangos porckattogással köszönték meg, hogy mozgásra ösztökéltem őket. Egész lassan araszoltam az ajtó felé – azt hiszem vártam valamire, valami apró jelre. Az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, majd visszafordulva félhangosan köszöntem el: „Hát, viszlát! Holnap újra ugyanitt.” – majd kiléptem és behúztam magam után az ajtót. Újra zárva volt a szeme. Túl szép lenne halottnak – gondoltam. Elindultam a folyosón. Se jobbra, se balra nem néztem, csak lépdeltem határozottan. Éreztem, kint kell lennem. Kifelé innen, de gyorsan! – ez járt, zakatolt fejemben, nem akartam találkozni senkivel. Természetesen ápoló barátom most is elcsípett. Rám meresztette üveges szemét, túl mély fájdalom ült benne. „Hát, te aztán jól elidőztél! Jutottál vele valamire?” Hangtalanul, némán ráztam meg a fejem, most éreztem át igazán kudarcom súlyát. E kudarcok mindig nyomasztóan hatottak rám, tudtam, rossz éjszakám lesz. „Ne keseredj el!” – mondta – „Nem sikerülhet minden. Még akkor sem, ha te vagy az egyik legjobb!” „Hagyd már abba!” – gondoltam, hisz úgy véltem, hogy ez nem igaz, és nehezen viseltem el, ha ajnároznak. Hogy szerénységem valódi volt-e, vagy neveltetésemnek köszönhettem – nem tudom, de már régen nem szerettem a bókokat. „Na, jól van, te tudod! De gyere csak velem, van egy kis hamis francia konyakom, az majd helyre teszi a lelkedet!” – és karomnál fogva már húzott is maga után. Ezt a játékot ezerszer eljátszottuk már. Ő tudta, hogy én nem iszom tömény alkoholt már pár hónapja, és mégsem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem. Nem erőszakos volt, csupán eredendően jóindulatú, s mindemellett utált egyedül iszogatni. Előzékenyen újra visszautasítottam. „Ha nem, hát nem.” – közölte, s lehajtott egy pohárral. Kikísért, és én lassan hazaindultam. „Jössz holnap?” – szólt utánam. Biccentettem. „Soha nem adod fel, igaz?” – kérdezte. „Én, soha!” – sóhajtottam fel. „Akkor, viszlát holnap!” – kiáltotta át a szakadó hóesést. „Viszlát!” – köszöntem neki vissza. Mivel a sűrű havazás miatt nem volt annyira hideg – úgy mínusz négy-öt fok lehetett –, nem siettem. Sétám közben élveztem az arcomhoz csapódó hópihék simogatását, melyek apró vízcseppekké válva folytak le, meg-megakadva ráncaimon. Felnéztem, és csodáltam az utcalámpák fényében táncoló miliőt. Ahogy közeledtem a lépcsőházhoz, úgy vett erőt rajtam a magány. Életvitelem hevességét, gyorsaságát, gondolataim nyomasztó voltát eddig senkinek sem sikerült hosszútávon elviselnie. Most hiányzott, nagyon hiányzott egy társ, kivel megoszthatnám tébolyító gondjaimat, és félig őrült gondolataimat. Na mindegy... A liftben állva – már volt világítása is, biztos a házfelügyelő napközben hozta rendbe – néztem, hogyan olvadozik az időközben latyakká vált hó, s hogyan lazul tócsává cipőm talpa alatt. Érdekes volt látni, az elmúlásra emlékeztetett. Alapos lábtörlés után léptem be a lakásba, és mivel most borzasztóan idegesített kulcsaim csörgése, gyorsan a szoba dohányzóasztalára dobtam. Csúszott egy darabig a kopott falapon, majd a széle előtt pár centivel megállt. Le is eshetett volna, de megszokott rutin volt már e mozdulatok ura. Levettem cipőmet, s a barna akasztó alatti felmosórongy szigorú fogságába helyeztem őket. A konyhába mentem s kiragadtam a hűtőszekrény fagyos territóriumának egy részét, s magamévá tettem tartalmát. Felbontottam a sört, és belekortyoltam. Felüdített selymes íze, simogatott kellemes hűvössége. A szobába sétáltam, s deres üvegét italomnak óvatosan helyeztem le az asztal lapjára. Levettem kabátomat, az egyik fotel karfájára dobtam, majd elnyúlva az ágyon, megragadva a T.V. - távirányítóját bekapcsoltam a készüléket. Néztem, kapcsolgattam, de gondolataim mindegyre csak visszakanyarodtak az elevenszürke szempárhoz, nem tudtam mire vélni elutasítását. Visszamentem a konyhába, mert eszembe ötlött, hogy ideje lenne ennem valamit. Bár éhségérzettem már nem volt, megsütöttem gyorsan három kisebb tojást, némi sóval, borssal, s egy csipetnyi tárkonnyal ízesítettem. Egy szelet kenyérrel ettem meg az egészet, egy kockasajttal – imádom a sajtot – és némi túlcukrozott (12% gyümölcstartalom) narancslé utánzattal öblítettem le, a végén már egészen jól esett. Evés közben nekem nem megy a sörivás, ki tudja miért? Elmostam a barna színű füstüveg kistányért, amiből ettem, a kissé túlhajlított villát, a tálcát, és a teflonbevonatú világoskék hússütő edényt, – ez akadt kezembe ezért ebben sütöttem, nem igazán érdekelt, hogy miben készül el, csak készen legyen, fekete nyele beleakadt a csorgató szélébe, hangos csörömpöléssel ébresztette fel jó pár napja ott tartózkodó lakóit. Régen elpakolhattam volna őket, de ehhez általában mindig nagyon fáradtnak éreztem magam. Belekezdhettem végre csendes, – túl csendes, – magányos pihenőmbe. Sörömből merítettem boldog kortyokat, majd cigarettára gyújtottam, s élveztem egy pillanatig e varázslatos harmóniát. Tovább töprengtem a mai napom visszásságain. Azon gondolkodtam, hogyan merre lépjek tovább, tudtam, ha megtörik a jég már nem olyan nehéz a dolgok folyamatát egy talán jobb irányba terelni. De vajon mindenkinek az e a jó irány, amit mutatni tudok? A jeget feltörni iszonyú nehéz, sőt van mikor nem is sikerül. Elég sok mindent, és sok mindenkit veszítettem már el hogy felismerjem az emberi lét fontosságát, s megpróbáljam tolerálni értékeit még, ha ez gyarló emberi voltom miatt nem mindig sikerül is, de én legalább próbálkozom. Azt hiszem, ülve aludhattam el, mert mikor felriadtam a képernyő valamilyen ScreenShop-os butaárút próbált meg rám sózni, ez persze nem sikerült neki. Pontot tettem a végére fáradozásainak, magamat is megkímélve olcsó szóözönétől. Bámultam kábulatából ébredt fejemmel, az elsötétülő szobámat. Néhány pillanat volt, míg szemem megszokta ezt a tompult fényharmóniát, majd ágyamba zuhantam, – csak úgy ruhástól, ahogyan voltam. Ugyan ki szólt volna meg érte? – és hosszúnak nem mondható álom nélküli alváshoz küldtem magam. Erős fejfájásra ébredtem, tudtam, a rossz éjszakát egy rossz nap követi. Türelmetlenné tesz ez a heti rendszerességgel meglátogató migrénfolyam, melynek erősségét ugyan csökkenthetem valamiképp tablettákkal, de megszüntetni lehetetlen. Mindezek ellenére két aszpirinnel kezdtem, majd levettem fáradtságillatommal átszőtt ruháimat, és a fürdőszoba felé indultam, hogy frissítsek testem tegnapi illatán, a mait kölcsönözve helyére. Szerettem a zuhanyrózsa forró vízpermet szórását, s most nem kapkodva egy kicsit tovább álltam a rám zúduló vízsugár felemelő útjába. Kiléptem, s szemügyre vettem arcomat, – mivel a tükör alacsonyabban volt, minthogy fejem belefért volna, így mindig egy kissé meggörnyedve álltam előtte, ha az arcom furcsaságait szerettem volna megfigyelni, – ideje lett volna megborotválkoznom. Álamon ott virított pimaszul összegubancolódott már hosszúságát leplezni nem tudó, keskeny szakállam, mit körül ölelt már az arcom oldalán, s álam alatt is túl hosszúra nőtt borostaerdő. Fogtam hát a borotvát, s az enyhén mentolos borotvahabot, és hozzáláttam. Nem ment könnyen, de az utána szememhez érkező látvány megnyugtató volt, meggyőzött arról, hogy megérte az erőfeszítéseket. Kisimult lett arcom, s vonagló ráncaim is keskenyebbnek tűntek immár. Nem tudom, miért hagytam meg azt a kis szakállt középen, hiszen még keskenyebbé varázsolta amúgy is sovány, csontos arcvonásaimat. Tudja a fene, de szerettem. Felöltöztem. Farmernadrág, hosszú ujjú póló, rá az egyik kötött, enyhén elnyúlt pulóverem. Az óra mely a hűtő fölött lógott, s melynek üvege játszadozott a nap beszűrődő fényével, – már ha beszűrődött, mert erre elég kevés volt az esély így télnek idején – fehér számlapján futó fekete mutatóival hat negyvenet mutatott, úgyhogy volt még időm nyugodtan megreggelizni. Valamilyen paprikás szalámit ettem, egy kisszelet kenyérrel és vajjal. Majdnem fél liter tejet is magamhoz vettem, jól esett. Ültem még egy kicsit, azután kényelmesen, – mondhatni lomhán, – összepakoltam, majd fogat mosni indultam. A hűsítő fogkrém íze cirógatta fogínyem, és garatomat. Bár még mindig lüktetett a fejem, korántsem volt már annyira elemésztő a fájdalom, mint ébredésem idején. Szerencsére a korai keléshez nem kellett semmilyen ébresztő eszközt használnom, mert sípolása, vagy éles visító csörgése biztosan kettéroppantotta volna, nyakamról leszakadni készülő, kóválygó fejem. Még sötét volt, mikor elindultam, – a hosszúra nyúlt éjszakák ugyan nem zavarták életemet – most mégis nyomasztott a fény hiánya, s általános rosszkedvemet tetézte az is, hogy csak lassan csúszkálva haladtam előre. Ugyanaz a mocskos út, ugyanazokkal a hibákkal elhalmozva, akár emberi sorsokat is megmintázhattak volna. A tiszta levegő még inkább a helyére tette kalapáló fejfájásomat, de közérzetem mégis fekete maradt. Mikor odaértem, és beléptem, akkor jutott csak eszembe, hogy elfelejtettem a sáros havat és ragaszkodó koszos folyamát leverni cipőmről, visszaléptem hát, és rutinból tettem meg a már megszokott mozdulatokat, majd újra beléptem. A fagytól recsegő ajtópántok megriasztották elténfergett agyam. Végig siettem az üresen kongó folyosó kopott kockakövein, lépéseim visszhangozták a hideg falak. Minta egy patológiára sétáltam volna be, és ettől kirázott a hideg. Próbáltam halkan tolni magam előtt a lengőajtót, – jobb kezem érezte a hűvös fém érintését, – mégis túl hangosan ordítottak fel rozsdás pántjai. Átsiettem az éppen csak ébredező társalgó még csendes nyüzsgésén, néhány halk szavú köszönést fogadtam, és adtam át csupán, siettem, mert senkivel sem akartam találkozni, senkivel nem volt kedvem most szót váltani. A folyosó végén megálltam, s egy pillanatig bámultam bambán a cigaretta füsttől megsárgult függönyön keresztül a szabad világra. Rám tört a magány átható érzése. Éreztem milyen szörnyű büntetés ez, emberek ezrei vesznek körül, de sehol egy igaz barát. Ez az üres magány csorbítja nap - nap után csonkává életem. Halkan, óvatosan léptem be, s halkan óvatosan köszöntöttem. Mivel szendergését megzavarni nem akartam, – azt hittem még alszik – így lassan araszolni kezdtem kifelé. Azt gondoltam később visszajövök, s titkon reméltem, addigra megszűnik ez a bennem burjánzó szorongás érzet is. Már majdnem kint voltam, mikor megszólalt. Először azt hittem csak a szél szórakozik füleimmel, s valamelyik ostoba repedésből csal elő emberhangokat, de újra megszólalt, talán zavaromat vette észre ezért kicsit erőteljesebben azt mondta „Jó reggelt neked is fiam!” – megdöbbentő volt ez az ürességbe, belevágó, ezt a süketséget orkánzajként kettéhasító, mégis még mindig csendes rekedtes agg hangszólam. – „Gyújts meg nekem egy cigarettát, és ülj le, kérlek.” – Nem volt erős a hangja, nem volt parancsoló, mégis tiszteletet követelt, s tiszteletet adott. Mint valamiféle bársony, melyet, ha lefelé simítasz, tükörcsillogásúvá válik, ha visszafelé húzod kezedet rajta, matt lesz, de élőn ragyog. Megtettem, amire kért. Nem kapcsoltam fel a villanyt így markáns arcélét láttatta velem a kívülről beáramló haldokló utcalámpa romlott, halvány fénye. Orrán át, száguldott ki a vékony füstsugár, az ágy takarójához érve ostobán szétterült, s kérődzve nyújtózott el. Újabb slukk, újabb elnyúló füstsugár, és a mélységbe burkolózó csend, ez volt most a miénk, mely ájtatos titokvarázst lehelt arcunkra, pedig nem volt mögötte semmiféle hamis bűbáj. Mint álmából felriadó őzsuta, úgy rándultam össze mikor újra megszólalt, de még sem tört meg e pillanat a különleges áhítata. „Mesélek neked egy halkszavú történetet.” – kezdte – „Nagyom régi emlék ez nekem, szörnyű, torz emléke egy letűnni akaró, értelmetlen sírvilágnak. Nem tudom már, hogy hiteles e, vagy csak álmom szülte e világra, de ha megéled, átérzed, akkor biztosan megérted, és talán engem is megértesz egy kicsit.” Különös bevezető volt ez, egy égőszemű bölcstől, még különösebb agg ember szájából, ki most úgy tűnt haláltáncot lejt meg – megremegő testhüvelyével, ezen beteg helyszín beteges épületének szúrós szagú, sivár termében. Egy kissé meg is rémített, de nem volt sem erőm, sem merszem közbeszólni. Recsegő, súlyokkal terhelt szavai a székhez ragasztottak, s hideg nyállal tapasztották össze a hangszálaimat. Szívverésem megélénkült, szabad fülembe tódította vérem lüktetését, jelezve a hallgatás idejét. Nem tűnt fel mennyire választékosan beszél, csak a mély tisztelet rabolta el kárhozatra ítélt tekintetemet. „Valahol az időtlen pusztákon valamikor régen” – indult el a mesefonat – „az idő, mint meghatározhatatlan tény, úgy vélem itt már nem lényeges, a hely pedig lehet, hogy nem is lenne hiteles” – folytatta – „ezért legyen inkább képzeletedre bízva mindkettő. Hogy régen történt, az biztos, szép csengését mindenki maga döntse el.” – lehunyta szemeit, csöndesen lélegzett, majd lassan, de megfontoltan, halkan csengő hanggal mesélni kezdett. „A 23. Utász és Felderítőcsapat életben maradt tizenhat katonája lehorgasztott fejjel vonszolta magát a szörnyű, már-már szibériai hidegben. Papírtalpú, rongyos csizmájuk régen szertefoszlott már, és csak mentek előre mélán, húzva magukkal halottaik nyomasztó emlékeit, kékre fagyott lábaikat elgyötörten és megrögzötten pakolva egymás után. Megsárgult szemükben ott világított a világ összes átélt borzalma, és az eszelősség nyomorult szikrája már régen átjárta eltorzult agyukat. Nem volt már félelem bennük, nem volt már mitől félni, hiszen ők tizenhatan mindent láttak már. Látták a halált, látták az őrületet, a végtelen hómezőket, az ostobán a semmiért egymást gyilkoló embereket, ők látták... Nem értették, miért vannak itt, már arra sem emlékeztek, hogyan kerülhettek ide, s bár keserű könnyeiket visszanyelték ugyan, de arcukon tükröződött a gyötrődés, a mérhetetlen fájdalom, és a halált vagy életet hozó végzet utáni vágy. Romantikus életképeiket kiölte belőlük a nyomor, a halál, és a mérhetetlen embertelenség látványa. Mindez apró darabokra nyúzta lelküket. És bár kimenekültek a halál ökölbe zárt ujjainak rései közül, mégis megalázottá és földönfutóvá tette őket ez a világ. Eredetileg nyolcvanhárman voltak, a többiek már mind holtan hevertek. Volt, ki egészben, volt kinek csak testdarabjai maradtak, s volt kinek péppé zúzott testét már régen eltakarta az a jótékony hideget árasztó, tagokat merevítő, buja hóvilág. De akik megmaradtak, itt voltak, mély tisztelettől és fájdalomtól lehajtott fejükkel, és halott lélekkel taposták e végtelen hómező jégtől fagyott lidércnyomását. Jó nyolc héttel ezelőtt törte össze őket a háború igazán. Történt ugyanis, hogy egy fagyott lápmezőt kellett volna megtisztítani az ott elrejtett aknák sokaságától a később jövő hadosztályok nyugodt átjárásának biztosítása végett. Nem sikerült valami jól. A sorba kötött aknák – senki sem tudja miért – működésbe léptek, szerte szétszaggatva társaik testét, és megmaradt reményüket. Nem tudták, mi történt, mint ahogy azt sem, hogyan maradtak életben. Csak valamilyen őrült csoda, vagy valamilyen őrült élni akarás kavarhatta fel zavart életösztönüket. Éppen poroszkáltak vissza táborhelyük felé, mikor zajokat hallottak. Az idegen nyelvű karattyolásból tudták, ha nem sietnek, csapdába kerülnek, de már nem tudtak sietni. Éppen csak annyi idejük maradt, hogy egy régóta kiásott, egy méter széles és megközelítőleg két méter mély, vér és hullaszagú lövészárokba vessék magukat, és már záporoztak is a lövedékek. Egyik – másik beletüzelt ugyan a közeledő éjszaka mocskos, szürke előjátékába, bár tudták, ez teljesen felesleges, így inkább meglapultak az árok, dermesztő, sírok hangulatát árasztó ridegségében. Érezték, itt van a vége, itt van mindennek a vége. Lövedékek csapódtak körülöttük, felszántva a havat, jeges permettel lágyan szórva be, átfagyott testüket. A hideget nem érezték már olyan nyomasztónak, hiszen tagjaik már régen csontjaikig fagytak. De a félelem felszította létösztönüket. Csendesen tanakodtak, vajon mi tévők legyenek. Ha éjszaka próbálnak meg áttörni, talán egy páran életben maradhatnak, s ha csak egyikük marad is életben, teljesíti a többieknek tett fogadalmát, s elviszi a hírt – még ha oly szörnyű is – az aggódó családtagoknak. Várták hát az éjszakát, hogy a jótékony sötétség dajkálása alatt megpróbálkozzanak lehetetlen küldetésük beteljesítésével, amikor hirtelen, mint egy varázsütésre csend lett. Nem voltak sípolva becsapódó lövedékek, s a felszántott jég utolsó, lebegő szilánkjai méltóságteljesen ültek elcsigázott testük merev tagjaira. Nem volt már sehol a felcsapódó lövedékek visító, fülszaggató sikoltása, nem borította el arcukat a zokogva felhasadó, megtépázott anyaföld, és nem szakította tovább dobhártyájukat a szörnyű robaj. A hirtelen beállt csend, mintha mindegyikükre süketséget, dermedtséget varázsolt volna. A csendtől talán még inkább féltek, mert a háború szörnyű zörejei, már barátságot kötöttek elméjükkel, s tudták azt is a csend mindig valami rosszat jelent. Még egy-két kósza csattanás hallatszott, mintha valaki nyári rezidenciáján legyet, vagy szúnyogot hajkurászott volna fekete, bőrből készült légycsapójával, azután a csend tört utat magának, a végtelen csend. Egy nagyon hosszú, tömény éj vette kezdetét. Ez a maroknyi kimerült embercsoda próbálta meg a lelkét kezébe venni, s a sors elé vetni, – mint szánhúzó kutyáknak a véres fókahúst az Északi-sark vándorló népei –, s lendíteni a törékeny csillagok felé. Csillagok! Látszanak a csillagok, nincsenek felhők, tudták, hideg lesz, borzasztó hideg.” – megremegett a hangja, ahogy egy pohár vizet kért, láttam rajta, hogy beszélni akar. Életében talán most először volt, aki meghallgassa, hagytam hát, hadd áradjon tovább. – „Reszketni kezdtek, hiába bújtak össze. Összeverődő fogaik csikorgása járta át e szörnyű éjszakát. Most mi lesz? Hová? Merre? – hangzottak fel az őrületet és félelmet felrepítő kérdések, tudták, a most elkezdődött éjszaka talán soha nem ér véget, így hát a halálraítéltek békességével és nyugalmával tűrték a lassan csordogáló perceket. Azt hiszem, mindegyikük otthon volt. Volt, ki feleségével szerelmeskedett, volt, ki fia bozontos, zavaros fürtjeit simította végig, volt, ki meleg ételt evett, volt, ki jó bort ivott, de hogy a halállal most egyikük sem gondolt, az biztos. Minden szép emlék tovaillant, mikor a közeledő hajnalt megtörte egy karcos hang: Adjátok meg magatokat! Az éjszaka körbekerítettünk benneteket! – rivallt rájuk az anyanyelvükön renyhe törtséggel megszólaló hangáradat. Megrettentek, összerezzentek. Nem volt esély, tudták, nem volt mit tenni. Mégsem adtak választ, hisz nem adhattak. A csattanó hang újra felharsant, marta az agyat, és tépte a testet. Ugyanazt lökte feléjük. Továbbra is a csendet választották. Kaptak ugyan egy óra gondolkodási időt, de tudták, fölösleges. A hideg egyre elviselhetetlenebb lett, és őrült nyomás nehezedett rájuk, mikor hirtelen az egyik tizedes, kinek egyik fivére holtan maradt ott a robbanásnál, nem bírta tovább. Kiugrott az árokból, s rohanni kezdett egyenesen a hang irányába. Olyan hirtelen történt minden...” – sóhajtotta – „már nem lehetett visszatartani, már nem tudtam... Rohant ordítva, s tépte, szaggatta magáról katonaruháját. Pufajkája hullott először a hóba, majd a zubbony, s az ing. És csak ordított, ordított és ordított. Ide lőjetek! Ide lőjetek! – feszítette neki mellkasát a hidegnek, és tépte, marta saját testét. – Na, lőjetek már! – de semmi. Csak az üres hómező vakító fehérsége, s e rémséges csendet megtörő artikulálatlan üvöltése hallatszott. Meztelen volt már, teljesen meztelen. Csak állt, lépni nem bírt tovább, s mi bámultuk tehetetlenül veszettségét. Minket is magával ragadott őrülete, megérintett az őrület szele. Szívünkbe markolt újra a halál. De nem lőtték le fiam.” – Szólt halkan, s láttam könnyek emésztik föl szemét, szántják végig arcát, s tisztítják meg emlékeit. – „Nem lőtték le.” – ismételte, s elcsuklott a hangja. – „Hagyták megfagyni ott állva meztelen, néztük, amint ellepi őt a ráhulló, szél felkorbácsolta fagyott fehér hópihék ártatlansága. Lassan, mintha lassított felvételt néztünk volna, méltóságteljesen térdre ereszkedett, keresztet vetett, felénk fordította fejét, s arca profiljából láttuk, miképp zárja le lassan élettelenné vált szemeit. Könnyei, mint apró gyöngygolyók, az arcára fagytak, majd lassan eldőlt, és itt éreztem...” – tette kezét mellkasára, – „itt éreztem, ahogy megáll a szíve. Sírtunk. Sírva, kínlódva kezdtünk el menekülni. Menekülni a döbbenettől, a rémülettől. Kúsztunk, másztunk, vonaglottunk a hóban, a jégben, s a saját mocskunkban. A figyelmetlenné vált katonák gyűrűjén át éreztük, nem csak a mi tagjainkat járta át e rettegés, ők is legalább annyira megrémültek az őrület ilyen megnyilvánulásától, akárha mi mindahányan. Arra már nem emlékszem, valójában hogy jutottunk ki, úgy emlékszem, végig az ő arca lebegett a fejünk felett, nappal az arcunk előtt, s éjjel minden álmunkban visszatért, hogy újra meg újra elbúcsúzzon. Remélem, egyszer megnyugszik majd a lelke...” – A fal felé fordult és szemét lehunyva szólt. – „Most menj el, és többé ne gyere vissza! Ne is keress, hisz már úgysem leszek itt! Menj! Na, indulj már!” – parancsoló volt hangja, s mint megijesztett gyermek hagytam el a szobát. Elmosódottá vált minden. Az egyszerű szürkeség vésett kőóriásként zárt körül, és kegyetlenül hosszúnak tűnt az út hazáig – szinte menekültem be a vizeletszagú lépcsőházba, be az őrülten, sírva nyekergő, könyörgő liftbe. Megváltást könyörgött. Majd be a lakásba, beesve az ágyba, és a rettegéstől mindent kívülről látva. Azt hiszem, a rémület játszott a szívemmel. Álmomban a délceg tiszt állt a megfagyott hóban, meztelen, hátrafordult, rám mosolygott, talán még kacsintott is, majd térdre esett, keresztet vetett, még egyszer visszanézett, mintha cinikus mosolyát a fagy lehelte volna őrült arcára. Majd eldőlt és azt hiszem megfagyott. A mellkasomban éreztem, ahogy lassan megáll meghalni készülő jéghideg szívének lüktetése. Fulladozva riadtam fel, a könnyeimtől fuldokoltam, elsírtam álomkönnyeimet, de voltak álmaim újra! Újra álmodhattam az életemet. Végül is minden úgy lett, ahogy mondta. Elment még aznap este, mikor „meséjét” nekem adta. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, álmaimat hagyva örökül nekem. Eszembe jut manapig megvallom, hiányzik is néha, s megkövetem, soha meg nem álmodott álmaimat, még ha oly szörnyűek is.

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése