Kőhalmi Levente: Szerelem (Minden titkok elfogynak egyszer...)

Egy szép kora tavaszi nap lehetett – vagy késő őszi? – már nem is emlékszem. A nap aranysugarai beszívták szobám éjszakai, áporodott, dohos illatát. Apró zúzmaravirágokat festett ablakpárkányomra a kellemes, kissé csípős hideg, harapdálva a fák vele viaskodó törzsét, s ágait, amikor elindultam. Elég rosszul éreztem magam, azon gondolkoztam, előző írásommal rossz irányba vittem el magam, hiszen a fájdalom, - mi bennem lakik – s nap – nap után felébreszt, felriasztva különben is zaklatott álmaimat, elfordult tőlem, kifacsarta gondolataimat. Aberrálttá váltak, s gonosszá. Kínoztam képzeletszülte teremtményeimet, pedig, nem hiszem, hogy bármelyikük is megérdemelte volna, eme iszonyat bánásmódot. Akkor úgy hittem, helyesen cselekszem, hogyha lassú kínjaimat, haláltól való, őszinte félelmeimet rájuk hárítom, s rajtuk keresztül üzenem ki a világnak. Csak mentem előre a félporos, félsáros utcákon, s a napnak fénye megtáncoltatta azt a néhány porcsomót, melyet sikerült megtalálnom, s - bugyuta mosollyal arcomon – a levegőbe rúgnom szilánkos, szemcséit. Egyre mélyülő, sokasodó ráncaimra ültette őket a fény, s a viaskodó, apró szellő repítette rólam tovább a végtelenbe. Amikor, nem is vártam, semmi segítséget, - teszem hozzá nem is, várhattam – hisz problémáimmal évek óta egyedül küszködök, több – inkább kevesebb sikerrel – akkor jelent meg. Jött szembe velem, s ugyanaz napfény, melynek sugara engem oly ráncossá, öreggé tett, őt kristálycsillogású szentté varázsolta. Csendesen poroszkált ő is, lehajtott fejjel közeledett, őzbarna hajszálait összekuszálta a hűvös reggeli szellőfonat. Hosszú, mívesen megmunkált, ívelt szempilláival csendesen veszekedtek, de ez láthatóan nem zavarta. Gondolataiba mélyedve lépdelt, amiként én is. Nagyon közel voltunk már egymáshoz, mikor közelségem megérezte, s óvatosan felemelte a fejét. Beletúrt rakoncátlan fürtjeibe, s talán csak hirtelen feltámadt életösztön rutinból, rám függesztette csodálatos, őszöknek színével vitába szálló, óriásra tárt, ártatlan barna szemét. Csodálatos volt, ahogy lépdelt, - később ezerszer visszapörgettem már agyammal e boldog képsort. Mikor látta, érezte érdeklődő, kutató tekintetemet, zavarba jött picit, - s mint emberezrek teszik hasonló helyzetben - ő is mosolyogni kezdett. Megvallom meglepett mosolya. Hófehér fogain csillámot vetett a fény, arcán ott termett két apró gödröcske, s összehúzódó szemének szegletében felbukkanó szertefutó vékony ráncok, teljesen magával ragadóvá tették boldogító, mámorító lényét. Ez abban a pillanatban meg sem fogalmazódott bennem, - bár utólag, kívülről szemlélve magam, - ahogy ott állok, vagy apróra váltva lépteimet, feltűnően gyorsan lassítom le haladásomat, s bamba képpel bámulok bele csillogóan virágzó arcába... szóval, megdobogtatta egy kissé lomha szívem. De eltűnt! Szépségének árnyillatát hagyta hátra csupán agyamnak, tovalibbent, elsietett, otthagyva engem idegtépő magányommal. Rohadtul nevetségesnek éreztem magam. Sétáltam még egy pár órát, de valahogy még üresebbek lettek az amúgy is kihalt utcák. Róla gondolkoztam. Vajon ki lehetett? Fél-e, mint én, s ha fél, mitől? A kérdések özönei közül mindig kiemelkedett egy, lobogó lángjával szaggatva idegeimet: vajon ki lehetett Ő? Hazaérve, észre sem vettem, hogy otthon vagyok, csak mikor már az ajtóm előtt állva csörgettem kulcsaimat, – beléptem szobám megszokott szürke világába, látott ő egykor szebb napokat is. Ledobtam magamról ruháimat, s meztelenül sétáltam el a zuhanyzóig, élvezve bőröm pőreségét. Izgatott a gondolat, hogy valaki megláthat, s ha látna, mit szólna vajon. Izgatta agyam Ő is, arca s mosolya újra meg újra megjelent agyamban. Beléptem hát zuhanyzómba, s a jótékony forró vízzel üttettem testem. Felengedett lassan csontjaim merevsége, miközben bőröm pórusaiból mostam ki a tegnap újra mértéktelenné vált alkoholfogyasztásom gyűlölt illatát. Kiléptem. Nem siettem. Semmi sürgős dolgom nem akadt, így lassan töröltem végig testem. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha kezem simogatásával elégtételt vennék gyarló érzelmeimen. De ahogy oldódott a pára, s a tükörbe pillantva magamra néztem, az önkényes kéjre készülő kezemet altestem meleg s lassan merevedő tagjáról visszarántotta a félelem. Nem e művelet riasztott meg, az még jól is esett volna, hanem aki a tükörből visszanézett. Ápolatlan volt arcom, s csontra soványodott lett a testem, szörnyű betegség marta szét, és tehetetlenné vált. Elodáztam hát kielégülésemet, inkább megborotválkoztam. Kissé mart arcvizem, de hozzászoktam már. Felöltöztem félig, mikor eszembe jutott, mit hagytam ott a fürdőben. Visszaléptem, fogkefét ragadtam és önelégült mosollyal arcomon, suvickolni kezdtem fogaimat... Később a konyhába mentem, teavizet tettem fel. Piros teafőzőm belül rozsdás volt régen, le kellett volna cserélni. Mondhatnám, hogy az idők során hozzám nőtt, s illethetném a többi badar szófoszlánnyal, de bevallom, szimplán lustaság, nemtörődömség volt az egész. Szóval felforrt a víz, szokásomhoz híven a teát is söröskrigliből ittam – volt belőle jó pár – egy kevés cukorral, vagy teaízesítővel és némi citromlével. Bedobtam egy vitamintablettát is – milyen ironikus –, mint az utolsó vacsora, majd lassan sétáltam át a lakást, újra felfedezve tárgyait, és évek óta nyúzott, lélektelen, de hasznos bútorait. Leültem egy fotelbe, rágyújtottam, korán volt még hozzá, de már a negyedik szálat szívtam el. Köhögésre ingerelt, engedtem hát utat neki, majdan mikor vége szakadt, gondolataimhoz menekültem, s csak ültem ebben a gigantikus csöndben. Tulajdonképpen megint csak az estére vártam, hogy kocsmáról kocsmára járva ismerősökkel, semmiről sem beszélve újra alkohollal tompítsam el e világtól elriasztó félelmeimet. Lassan kifutott fejemből arcának sugara, eltűnt a szeme, eltűnt mindene. Nem létezett többé, emlék sem maradt belőle. Furcsa gondolatok töltötték be fejemet, harcoltak egymással, a világgal, vagy éppen harcoltak velem. Jó néha egyedül, mert ha magammal töltetem meg az egész üres teret, és múlatom vele időmet, akkor az ébredező, véres kezével felém integető mesevilág az enyém marad. Elég érdekes lehet, ahogy meggörnyedve ülök ebben a szétkoptatott fotelben, és üveges szemmel a semmibe bámulok. Közben észre sem veszem, hogy elégett cigarettám hamuja, szétjárt, szétnyűtt szőnyegpadlójára pergett néma szobámnak, átadva neki rejtélyes üzenetét, mely szerint megint messzire kerültem a valóságvilágtól. Nagyjából így telt el a napom. Délben valami jelentéktelen, előrecsomagolt, előreadagolt, gyorsfagyasztott húst sütöttem magamnak – nem esett jól. Olyan boldognak érzem magam, mégis képtelen vagyok megállítani szomorúságkönnyeimet. Boldog vagyok, mert esteledik, és szomorú, mert tudom, újra inni fogok. Csodálatos menekülési terv, nem igaz? Biztos van jobb, na de az-e a könnyebb? Lépjünk hát tovább rajtam. Fél nyolc múlhatott pár perccel, kész voltam a pokolba küldeni magam és az egész világot. Egész nap tévé nélkül voltam, biztos „fontos” dolgokról maradtam le – nem érdekelt. Elszálltam egy újabb jelentéktelen napot. Hát gyerünk innen az éjszakába! Bakancsot húztam, fekete farmert és garbót vettem magamra, majd leakasztottam kabátomat. Zsebébe nyúlva megállapítottam, hogy van elegendő pénz nálam ehhez a kiránduláshoz, így gyorsan el is indultam. Elköszöntem szobámtól, a falaktól, használati tárgyaimtól – hátha nem találkozunk többet. Szar dolog mindig így elindulni, de soha sem lehet tudni. Különben a negyedik kör körül oldódni fog majd ez a formája belső feszültségemnek. Beléptem hát a pokol egy újabb férges csarnokába... Nos, itt voltam az első toprongyos kocsmánál. Bentről, a mocskos ablakon át, csillogó szemű, füstös arcú, mámoros agyú alkoholbarátok ingatag feje integet nekem. Csalogat, csábít, dédelget... Belépek! Elnyel, magába szív engem is, iszom megrendelt italom, ami valójában teljesen mindegy, hogy micsoda, csak sok legyen, hogy sokáig ébren tartson. Beszélgetünk (?). Nem akarunk világot váltani, csak őszinték vagyunk, vagy csak szeretnénk azt hinni, hogy azok vagyunk. Vállrándítással nyugtázzuk ezt az újabb tényt is. Egyre jobban belemelegedünk, felhangosodunk, s csillogó szemeink egyre tompuló érzékeinket jelzik kifelé. Kipirult lett arcunk, s a néha kicsöppenő nyálunkra ügyet sem vetve, vihogva felröhögünk. Tovább kellett állnunk, mert bezárt e torz csehó, de nem baj, nem gond, mert rengeteg a hely, ahol mérik még, és rengeteg az időnk is. Rövidesen megtaláljuk a nekünk kijelölt helyet ma estére. Ugyanott folytatjuk, ahol az előbb abbamaradt. Iszunk, röhögünk, sírunk, s szentül hisszük, hogy őszinték vagyunk. Már csak egy páran maradtunk, a „legbátrabbak”, és a „legkitartóbbak”, miként ezt egyik szenvedélybeteg társam oly találón megjegyezte. Elnehezült fejjel ültem, nem volt már erőm beszélni, – na nem is volt mit mondanom többé nekik – ma már nem. Csak köptem olcsó nyálamat lábam közt a földre, néha nyeltem, hisz fizetve volt még italom, ott nem maradhatott. Mikor halványan érzékeltem, hogy valaki megérinti vállamat. Felemeltem nehéz fejem, és roppant mérges voltam, hogy ki merészel zavarni engem beteges kábulatomban. „Iszol még egyet?” – hangzott föl a gyönyörű kérdés. Egy még gyönyörűbb ajakról szállt fel ez a dallam. Mellettem, s kissé felettem állt ez az ismeretlen érából való szépség. Üvegen át, azaz üvegszememen át, láttam, míly gyönyörű volt. Ugyan az alkohol szépít, de most nem, most Ő ragyogott. Mellesleg csilingelő hangja is csak ködön át, jutott el hozzám, de kérdése őszintének hatott. „Iszol még egyet?” – hangzott fel újra. Vívódni kezdtem. Inni akartam, mert féltem, és szerettem volna teljesen tiszta lenni, hogy csak neki adhassam oda őszinte lelkem remegését, de már nem volt visszaút. „Nem, kösz!” – válaszolta részeg hangom vissza. Lehajtottam csüggedt fejem, és arra gondoltam, már megint elkúrtam valamit. Majd rájöttem, – és félszeg mosollyal vettem tudomásul – hülyeség az egész. Mert olyan dolgot nem lehet elveszíteni, amit még nem találtunk meg, és ami sohasem volt a miénk. Hirtelen jött ez a bizonyosság, hirtelen szállt meg ez a magamra erőltetett nyugalom, és örültem neki, hogy ezt most így gondolom. „Leülhetek?” – ez a kérdés ostorként hasította át agyam csendjét, s villámokat szórt a lelkemre. „Persze, miért is ne?” – hangzott kábult válaszom, s bár nyelvem nem úgy működött, ahogy kellett volna, mégis túl sok szenvedéllyel mondtam, mert már azt hittem, rég elment. Leült csendesen mellém, közelebb húzta székét, várt egy kicsit, majd megszólalt. Hangja símogatott, körbeszaladt nyakamon, be a garbóm alá, borzolta gerincemet. Nagyon jól esett, hogy emberként közeledett, és ezt nem utasíthattam el. „Mióta bejöttetek, figyeltelek.” – kezdte. „Mitől van benned ez a hatalmas világgyűlölet?” Halovány, torz mosolyra futotta csak erőmből, miközben elgondolkoztam. Erőszakosan könyörögtem agyamnak, engedjen hozzám mérhetetlen alkoholmennyiségen át egy kis tiszta józanságot. És mit mondjak neki? Szégyelltem magam. Nem így kellett volna, és nem itt. De így alakult, hát a fenébe is! – mindegy. Őserdők óriás bujasága tárult elém, ahogy próbáltam szemére összpontosítani. Fürkésző volt, csodálkozó, és volt benne valami, amitől úgy éreztem, feloldozást enged nekem. Mit válaszoljak? Melyik énem táncoltassam elő? Nem volt kedvem már semmilyen társasághoz ma este, bőven elég volt elveszni az alkohol és a füst sűrűjében. Elküldeni sem akartam, hiszen túl szép volt ahhoz, hogy ne hihessem el igazát. Így hát válaszoltam neki valamit. Talán azt, hogy nem is ezzel a világgal van baj, hanem a benne élő emberrel, és nem is a világot gyűlölöm, hanem magam… Végül mégis megkértem arra, hagyjon magamra. Mielőtt elment volna, felajánlotta, hazakísér, előzékenyen utasítottam vissza, reméltem, nem sértem meg. Telefonszámot cseréltünk, elköszönt, és itt hagyott. Nem is volt ez baj. Tovább boríthattam elferdült torkomon át, kérődző gyomrom savmaradékához még némi alkoholos üdítőt, – most éppen a Gin, Vodka, Tonic – volt az illetékes. Negyedrész Gin, azt hiszem London Dry, Negyedrész Vodka, valamilyen gyenge minőségű, selejtes álorosz, és a maradék valami teljesen mindegy milyen tonic. Italom elfogyasztása után, – lerázva magamról a füstközönyt, életszagúnak gondolva ezt a káoszterhes éjszakát – hazabotorkáltam. Útközben úgy hiszem semmire sem gondoltam, illetve ha mégis, úgy gondolataim őrült sebességét már nem tudta elkapni eltompított agyam. Szerény mosollyal nyugtáztam azt a tényt is, ahogy elnehezült lábaim vonszolják imbolygó testem, miközben belül oly pihekönnyű voltam. Hazaértem végre! Nem laktam messze attól a helytől, ahol ma este újra kivégeztem magam. Úgy éreztem, hogy halálra ítélt vagyok, aki cölöpökhöz van láncolva, és gines, vodkás, rumos, sörös, boros, (stb.) üvegeket lőnek rám kivégző osztagom óriástorkú fegyverei. – Jót röhögtem magamban. Először bakancsom levétele okozott némi gondot, letelepedtem hát a földre, hogy így könnyítsem meg ennek a bonyolult, sokoldalú műveletnek a végrehajtását, majd farmernél támasztottam fejemmel a falat – ekkor már teli torokból kacagtam – egy rettegő ember részegségtől felszabadult nevetésével törtem szét az engem átölelő fekete csöndet. Úgy, ahogy elkászálódtam az első fotelig, s belekuporodtam, nem volt nehéz satnya testemet megadásra kényszeríteni. Magam alá húzott lábakkal ültem, mint valami engedelmes kutya, csak épp hogy nem nyaltam az orrom, számból kilógó, fehér, lepedékes nyelvemmel. – Újabb cigaretta – a gyújtóm lángja táncoltatta meg szobám falán az általa alkotott, életre hívott árnyképeket. Azt éreztem, menten megfojtanak, így gyorsan eloltottam. A benzin, vagy valami petróleumszármazék – ez egyáltalán nem érdekelt – édeskés illata pár pillanat múlva sehol sem volt már, csak az aranyszínűn parázsló cigaretta füstöl felfelé a sötétben. Furcsán hangosnak tűnt a parázs égette papír recsegő hangja. Betöltötte a teret, betöltötte ezt a nyomorult szobát. Teljes csendben ülve szívtam el, néha remegett csak meg testem. Befelé néztem, és ez túl jól sikerült. Az alkohol szülte depresszió neurotikus látomásai a legelevenebben falják fel az ember szellemét, szétroncsolva jellemét, és egyfolytában ostoba gondolatokkal traktálják tele, az amúgy is zavaros fejét. Hirtelen nyomasztani kezdett a süketségem, vágytam rá, hogy szóljanak hozzám. Megkerestem hát televízióm – milyen találó elnevezés: tele-vízió – távirányítóját. Fekete volt, több helyen megrepedt már, elemtartójának pattintós teteje is lötyögött, de a célnak megfelelt, minthogy mozdulatlanul, illetve helyváltoztatás nélkül irányíthattam víziós látomásaimat. Bekapcsoltam hát. Céltalanul váltogattam a csatornákat, rosszabbnál rosszabb programok mögött vájkáltam, turkáltam közöttük, mint elszegényedett éhezők az éttermek mögött elhelyezett, hideg, szürke, merevfém-acél szeméttárolókban. Ha találtam is volna valami megfelelőt, úgyis elsikkadt, elszaladt volna mellettem, mert hogy a szemem nem közvetített már semmit sem pontosan lerészegedett agyamnak. Legalább nem kellett feladnom tüskés váram fagyosságát. Egyre kisebb pontnak éreztem magam a mindenségben, valahogy megnőttek a falak, valahogy túl nagy lett a fotel is, vagy én lettem sokkal kisebb, sokkal apróbb. Elvonszoltam magam az ágyig, felrángattam rá megmerevedő testem – nem tudom, mennyi idő telhetett el – hosszú, mély delírium-álom vette kezdetét, folyt rólam a rémület, riadt izzadtsága, semmi sem érdekelt többé, elvágtam a külvilághoz kötő szálakat. Szörnyű vizelési inger ébresztett fel, mellettem valaki németül karattyolt. Meglepődtem kissé, majd dühödt erővel csapva a távirányítóra, kikapcsoltam a csodakészüléket. Kibotorkáltam, zúgott a fejem, szédültem is kicsit, de megszoktam már a mellékérzeteket. Hallgattam, hogyan csapódik vöröses vizeletem a kagyló aljához, éreztem, hólyagom ürülésével hogyan könnyebbül meg testem, lehúztam a WC-t, s bambán bámultam, néztem, hogy a lezúduló víz, hogyan tünteti el testem eme különleges melléktermékét. Áporodott számból köpetet küldtem utána – „Vidd az elődöknek!” – szóltam, majd átléptem a fürdőbe. Megmostam az arcomat, kiöblítettem számat, hogy felfrissítsem magam egy kicsit. A hidegvíz jót tett, csodát ugyan nem csinált, de legalább felébresztett. A folyosón állva gondolkoztam, mit is tegyek. Döntöttem. Tetszett, hízelgett nekem, hogy ilyen „határozott” vagyok. Felöltöttem tegnap esti jelmezem, és sétálni indultam. Ugyanaz az útvonal volt a kijelölt cél. Titkon reméltem, újra találkozom a csodával. S bár belül éreztem reménytelenségét, mégis teljesen felzaklatva léptem ki az utcára. Akaratlanul is sietni kezdtem, s mikor elértem első találkozásunk színhelyére, megálltam. Valami kézzelfogható nyom után kutatva néztem körül, persze sehol nem volt semmi, csak a gyönyörű arc, a kiemelkedő szemének színességét zaklató barna tincsfolyam felkavaró emléke csiklandozta meg tisztuló agyamat. Bezártam a szemem – nem érdekelt a szédülés – felidéztem illatát, sohasem kívántam semmit jobban talán, mint hogy megjelenjen, hogy üde frissességet varázsoljon erre a mocsokkal fertőzött utcára, s szenvedélyvirágom szirmait testére szórhassam. Lassan nyitottam ki a szemem, eltűnt a misztikum, csak egy távolban vánszorgó, öreg koldust pillantottam meg. Sietve mentem haza, majdnem futva, sem balra, sem jobbra nem néztem. Lógattam ugyan fejem, de határozottan lépkedtem. Szomorú lettem. Már szinte biztosan tudtam, el van rontva az egész napom, el sem kellett volna kezdeni. Unottan dugtam zsebembe kezemet, a kulcsaim után kutattam, ekkor akadt kezembe a papírdarab. A ferdén és cikkcakkosan szétszaggatott pénztárszalagon ott virított a hat szám. Valami őrületes, pajzán öröm lett ott enyém, s furcsa mosoly ülhetett arcomra, mert a szomszéd nénike ijedt arccal kérdezte tőlem: „Jól van, fiatalember?” – Ha tudta volna, hogy a magány plusz hét-nyolcszáz évet adott hozzá valódi koromhoz, biztos másképpen nézett volna, és másképpen kérdezett volna. De lehet, hogy megifjodásom rémisztette ennyire meg? Nem érdekelt, mint ahogyan semmi sem kötötte le mostanában léha figyelmemet, kivéve a rejtőzködés utáni beteges vágyam. „Igen, jól vagyok!” – válaszoltam, majd hangom élénkségét elvéve, suttogva, halkan hozzátettem: „Nagyon jól.” Félni kezdett a hangom, s remegni testem. Eleddig nem is gondoltam erre. Lehet, hogy nem is az ő száma? Lehet, hogy csak játék? Hiszen részegségem taszító lehetett. És ha goromba voltam? – bár ilyesmi nem rémlett, de nálam ezt senki sem tudhatta. Szidni, átkozni kezdtem magam. Hogy is lehettem ekkora barom? De késő már e bűnbánat, történt, ami történt. Azért megpróbálom, csak eszek valamit – gondoltam, hisz jó pár órája nem volt már szilárd étel a számban. Beléptem, ledobtam kabátom, a konyhába mentem, kiszedtem a hűtőből a vajat, a tejet, narancslevet, találtam valamilyen szeletelt szalámit – hogy hol és mikor vehettem!? – meg egy kis sajtot. Leszeltem egy vékonyka szelet kenyeret, megvajaztam éppen, mikor kiesett a kezemből. Persze a vajas felével hullott, a gusztustalanul óriási virágokat ábrázoló, járólap-imitáció linóleumra, apró vajfoltokat hagyva maga után. Hogy az izgalomtól esett-e le, vagy mert még mindig bennem volt a tegnap éjszaka tompult nyüzsgése – nem tudom, nem is számított. Furcsamód, most nem idegesített föl ez az apró közjáték. Máskor minden bizonnyal dühöngtem volna, talán szét is taposom a kenyérszeletet, de most nem. Jóságosan megmosolyogtam magam, hagytam, had pihenjen, s szeltem egy másikat. Jóízűen ettem, s ez már nagyon régen nem fordult velem elő. Valamilyen rendíthetetlen, furcsa nyugalom szállt meg. Éreztem, s ahogy nézegettem az olcsó pénztárszalag hátán a hat számot, egyre bizonyosabbá vált bennem, sőt a végén már biztosan tudtam, ez nem átverés, nem lehet az. Felszedtem a leesett kenyeret, feltöröltem a vajfoltokat, elpakoltam a megmaradt ételmaradványokat, minden romot eltűntettem magam után. Zuhanyozni készültem, mintha attól tartottam volna, hogy az éjszakám átsugárzik majd a telefonon. Ilyen jól talán még sohasem esett a víz simogatása, és teljesen ellazított a gőz. Lemostam testemről a habot, majd gyorsan kiléptem, fogkefém már mosolyogva várt. Szívesen maradtam volna még – az egész lakásból talán a fürdő helyiségét szerettem a legjobban – de tudtam, dolgom van. Magam köré tekertem törülközőmet, s a szobába siettem. Felöltöztem. A friss ruhák illata elkábított, s ettől olyan egésznek éreztem magam. Felvettem a papírdarabot, a telefonhoz oldalogtam, s remegő kézzel vettem föl a kagylót. Erőt vettem magamon, s határozottan ütöttem le a hat számot csont-fehér telefonom zöldesszürke gombjain. Kicsöngött egyszer, majd még egyszer és még egyszer. Túl hosszúnak tűnt a várakozás, le akartam csapni a kagylót. Dühös voltam, amiért engedtem elszabadulni gondolataimat. Hogyan is fűzhettem reményt egy ilyen elsült éjszaka lidérces sikolyához? Már megint túlértékeltem, túllihegtem egy ostoba élettréfát, mert megint csúfot űzött belőlem ez a nyomorult világ. Kezem is remegni kezdett, remegését lassan ragadta meg testem, jobb szemem idege is táncolt, tovább fokozva gerjedő haragomat, amikor halk kattanás hallatszott, s egy erőtlen, recsegő „halló”-t juttatott fülemhez e rettentően csavaros, házak között ingadozó, szobámba beszivárgó kábelzuhatag. Ijedtemben nem jutottam szóhoz, csak azt vettem észre, hogy nehezen zihál mellkasom. Remegve szólaltam meg, mert a hang az éteren át nem volt ismerős. Öreg volt, fáradtnak tűnt az Ő hangjának szárnyalásához. Bemutatkoztam, csendesen, talán túl izgatott hanggal rebegtem el, kit keresek. Szívesen mondtam volna azt is, hogy mit akarok, de egyelőre nem volt kinek. Üressé vált a tér. Éreztem, reszelőssé válik hangom, kiszáradt a torkom, és elöntött a veríték. Innom kellett volna, csak egy kortyot. Csak egy üdvözítő kortyocska hiányzott most, de nagyon. Bár nem akartam az erőmet belőle meríteni, de hirtelen rohadtul hiányzott a tegnap esti, utolsó Gines pohár. Nem is értettem, mit mondott az a tompa hang, hogy szól-e neki, vagy hívja, alig hallottam már, a szemem szikrázott, és szétszakadni készült csonttá száradt torkom. Nyeltem egyet, és ... Felcsendült erővel teli orgánuma. Újra végigsimított testemen, borzongatva lelkemet. Örömmel szürcsöltem fel fülemmel a kagylóból áradó szavait. Megkérdeztem, emlékszik-e még rám, – válasza egyértelmű volt, – „Persze hogy emlékszem.” – mondta, bár nem bízott abban, hogy hívni fogom. Szerinte nem voltam olyan állapotban, hogy emlékezzek bármire is az előző éjszakából – megjegyzem, nekem nem tűnt oly súlyosnak a tegnap este. Úgy tűnt neki, mindenkit taszítani akarok, s mindent eltolni magamtól. Ezért nem is erőltette rám tovább magát ma reggel. Fel sem tűnt, hogy reggellé lett volna. Ezért hagyott magamra. Hirtelen témát váltva megkérdezte, hogy valójában mit is akarok. Itt gondolkoztam el: Tényleg! Mit is akarok? Mit is akarhatok? Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy nagyon félek, de csekély, magmaradt férfiúi büszkeségem és hiúságom, amit még nem öltem ki magamból – azt hiszem, mindössze ennyi tartásom maradt – meggátolt ebben. Így hát annyit nyögtem fülébe lemondóan, s csendesen, hogy szeretnék találkozni vele. Ekkor tört rám a már jól ismert érzés, mintha rettentő pókhálóban rángana lelkem – rettegni kezdtem az elutasító szavaktól. „Mikor?” – jött vissza a kérdés. Bevallom, megkönnyebbültem kicsit, sóhajtásommal ütöttem el azt, mit valójában mondani akartam, hogy ha lehet, azonnal. Megkértem, adjon ő időpontot, válasszon ő helyet, s csak reménykedtem benne, hogy nem valami kocsmát említ. Féltem, nem tudnék ellenállni az ivás kényszerének. Megadta címét, kérte, ne csengessek a szülei miatt, majd figyelni fog, és ő jön le hozzám, úgy este hét és fél nyolc között. A többit majd akkor megbeszéljük. Elköszöntünk, s ő letette a telefont. Én még sokáig álltam, hallgattam az ütemes búgást, ami bár nehezen ért el hozzám, mégis eltiporta megmaradt kedélyemet. Lassan csúsztattam helyére a kagylót, amely rögtön meg is csörrent. Rémülten kaptam föl, mintha lövészárokban szenvedő katona lettem volna, akit félálmából rakétatámadás szörnyű zaja riaszt fel. Csak egy ostoba félbarát volt, kérdezve, mi lesz a ma estével. Üres szavaival úsztattam tovább gondolatfüzéremet, ő csak egyszerűen inni akart. Gorombán űztem el, tőmondatokkal közölve, hogy ma este nem érek rá. Lepergett róla burkolt sértésem, s ezt nagyon szerettem benne. „Ha nem, hát nem.” – mondta. Majd rövid búcsú után mindketten leraktuk a telefont. Innentől kezdve egy jó órán át a remegésé volt a főszerep. Nem tudtam szeszhiányom teszi-e, vagy előbúvó idegességem. Valahol a kettő között lesz az igaz – gondoltam. Az ágyamra estem, nem sugározta már, régen nem volt benne, mámoros testem melege. Éreztem torkomban lüktető szívem, ki-kihagy egy gyenge ütemet – szörnyű volt ez a halálfélelem. Más az öregedéstől fél, meg nyomorult ráncait tűntetné el e természettől kapott óvatos időjeleket, miközben nem is sejti, milyen közel van ócska porhüvelyéhez a halál. Csak egy egyszerű gondolat, és vége. Furcsa, hogy ilyenkor is a sznobok ellen irányuló ellenszenvem tör utat magának. Kínlódva vonaglottam, és iszonyodva hunytam le féltékenységgel átitatott szemem. Féltékeny voltam az éberen figyelő külvilágra. Tudtam, van még időm, gondoltam, inkább átalszom. Jobb időtöltés a gondolatfonalakat szőni egységes szőttessé, de éreztem, az enyémből úgysem lesz ma már egész, és titkon reméltem, vagy megszűnik a mellkasomat szorongató betegség-fájdalom, vagy álmomban rakódik rám a halál. Valójában azért foglalkoztatott, mert rohadtul féltem tőle. S bár vesztenivalóm nemigen maradt, de a gondolat puszta ténye is nyomasztott. Nem tudom gyorsan jött-e ez a nehéz álom, de egyszer csak rám telepedett, borzalmaival töltve meg agyam, s remegéssel áldva meg csenevész testemet. Egy idegen helyen sétáltam ismeretlen utcákon, melyeket óriásira nőtt tűzfalak szegélyeztek, melyek szinte átizzadták az éjszakát. A halvány lámpák fénye alatt csoszogva meghallottam a búráikhoz koppanó, túl nagyra nőtt lepkék és egyéb éjszakai rovarok acélos hangját. Szinte átrecsegték az éjt. Ekkor tűnt fel, hogy valójában élettelen világban járok. Sártól volt lucskos a betonjárda, s láttam, ahogy a távolban egy összetört csontú, kóbor állat vonaglik. Szörnyű kínjainak nyüszítését agyamhoz vágta a lüktető szél. Meggyorsítottam lépteimet, menekülnöm kellett. Valami gyors, száraz ital kellett, valami ösztönös kábulat kellett, valami kellett. Végigrohantam az utcán, az óriás falak cinikusan néztek rám, s minden bizonnyal jókat röhögtek rajtam. Valami fény tárult elém hirtelen a semmiből. Sehol nem volt már az utca mocskos kövezete, sehol nem volt már a nyüszítő, vonagló állatcsoda barna, véres bundájának látványa, mert már neon-reklámok csillogtatta városrészben vánszorogtam, csoszogtam tovább. Nem találtam a helyem – felüvöltöttem. Mély, torokhörgés lett a vége. Összetörve rogytam le, s a térdemet ölelve dülöngélni kezdtem. Először lassan, előre-hátra, majd egyre gyorsuló ütemben kezdett körözni testem. Nem tudtam, én forgok-e, vagy körülöttem rángatózik-e ez a bosszúszomjas álomvilág. A mosolygó graffiti-bohóc, aki óvta guggoló, rángatózó énem, már túl sok bánatot élhetett meg itt, mert szentelt ezüstkönnyeit potyogtatta sírás nyűgjétől rángatózó fejem csapzott fürtjeire, ezüstre festve arcomat. Nehezen lélegezve álltam lábra, támaszkodtam érző szájának bal sarkához. Későn vettem csak észre, hogy én maszatoltam el mosolyát, s adtam neki egy torz grimaszt ajándékba jóságáért – sajnálom! Rémülten botorkáltam tovább. Azt hiszem, jó párszor el is eshettem, mert sajogtak térdeim, s véres volt mindkét kezem. Átizzadt ingem nyirkos tapadása nyúzta lefelé bőrömet. Ekkor pillantottam meg a megváltót! Italreklám rabolta el figyelmem – szinte repültem felé, de még így is éveknek tűnt, mire elértem bejáratát, mely fölött élénkpiros betűkkel díszelgő felirat virított: EMBERBÁR. Ez volt a hely neve. Furcsa volt, de nem érdekelt. Csak egy bár volt, – és istenem (!), – hogy mennyire vártam már, hogy mennyire vágytam, hogy ihassam, szívhassam nedveit! Beléptem. Rögtön a pulthoz rohantam, és valami erőset rendeltem, mindjárt duplát, hogy ne fájjon, és ne kelljen órákat várni erre a szép arcú, de róka szemű orosz-szűz csaposra. Most már ráértem szemlélődni egy kicsit, az italok közelsége megnyugvást adott zilált lelkemnek. Ám az igazi rémülethullám csak most érkezett el értem! A szépen kidolgozott boxokban párok ültek egymással szemben, láthatóan nagyon elmélyülten beszélgettek. Csakhogy! Minden arc az én arcom volt és minden hang az én hangom! Még a zenegép nyomasztó dallama is az én dadogásom repítette bele a bár éjszakai csendjébe. A bent ülők roppantul élvezték, dobolták lehetetlen ritmusát az aprókő berakásos asztalaik tetején. Ekkor tűnt fel, hogy minden száj egyszerre nyílik, hogy mindenki egyszerre mozdul. Én voltam a nő, és én voltam a férfi is. Méltóságteljesen, lassan csókoltam meg saját magam. Hányingerem támadt, nem voltam képes visszatartani. Könnyezve emeltem fel a fejemet, de senki sem pillantott rám. Remegő kézzel szalvétát kutattam a pulton, s miután megtaláltam, beletöröltem poshadt számat, és dühösen köptem a padlóra. Nagyon nem tetszett ez a fajta játék. Oda sem nézve emeltem számhoz a poharamat. A mixer jótékony mosollyal nézett, most már ő is én voltam. Egy hajtásra ittam ki az egészet, de valami a torkomon akadt. Azt hittem Tequila-hernyó, így újra nyeltem, de maradt ott, ahol volt. Kellemesen égette bensőm az ital, rögtön jobban éreztem magam. Benyúltam a számba, hogy megnézzem, mit nem bírt elnyelni összeszűkült torkom. Azt hittem – üveggömb. Sima volt, kerek és félelmetes. Tenyerembe zárva tartottam egy darabig, s lassan nyitottam szét, csak nagyon lassan, remegő ujjaimat. Néztem, ahogy tenyerem redői közül vigyorgó, apró arcom bámul vissza rám. Elejtettem. Borzasztó óvatosan zuhant lefelé, hangtalanul ért földet, és kacagva tört szilánkjaira. Rohantam kifelé, elvesztettem a fejemet, és elvesztettem az eszemet is. Rémülten tekintettem hátra, s a halványodó, iszonytató fényben láttam, hogy bárszékem is én voltam, így hát okádékom rajtam folyt végig, s a poharakon szétpattanó buborékok is az én arcomban tetszelegtek. Rohantam, mint egy őrült, téptem fel az ajtót, és tudtam, nem lehetek elég messze ettől a tébolyhelytől... Felpattant szemem, riadtan ültem fel, s e hirtelen mozdulat éles fájdalmat küldött a fejemnek. Örültem neki, mert tudtam, már hol vagyok. Eltűnt ez a szörnyű lidércnyomás. Kiaszott torkomba öntöttem egy korty vizet, valósága egy kis nyugalmat adott nekem, s kiemelte fejem ebből a bűzös álomiszapból. Szekrényen álló órámra pillantva tisztult le bennem, hogy valójában hova is készülök, és hogy van még időm, hogy kaptam még egy kis időt. Rendezgetni kezdtem gondolataimat, valahová tennem kellett volna ezt a víziót, de nem tudtam. Lassan készülődni kezdtem. Újra átöltöztem, előző ruhám tisztasága a múlté már, s a boldogabb világérzet is elhagyott rég. Kék kockás flanelben, kaján vigyorral az arcomon léptem a tükör elé, de lehervasztott a kép. S hogy hová tűnt el a magasztos, önelégült vigyorgás!? Eltüntette a testvarázsló! Az ingem ugyanolyan szépen tündökölt, mint vállfán lógva szekrényemben, csak rajtam nem mutatott sehogy. Még szerencse, hogy elfedte testem ocsmányságát! Sápadt arcom szörnyen beesettnek tűnt, szemem árkát semmilyen make-up nem tüntethette volna el. Vádlón nézett vissza rám, kérdése egyértelmű volt, és határozott: „Mi a faszt akarsz még tőlem?” Nagyon magányosnak éreztem magam. Nem hittem, hogy ennyire megvisel ez a drasztikus rémálom. Illatot adtam hát gyenge lényemnek, s lehorgasztott fejjel, búskomoran, lassan hagytam el lakásomat. Feltűnt, milyen óvatosan helyezem a kulcsot a barnára pácolt faajtó fényes rézzárjába. Most nem akartam, hogy tárgyi emlékeim felébredjenek, méltatlankodásuk nem hiányzott volna nekem. Rájöttem, már régen megerőszakoltam magam. Pornósztár voltam. Méghozzá, az egyik legjobb. Nem tudom, hány hónapja forgattam már ezt a szörnyű filmet, de hogy a lelki pornográfia mesterévé váltam, az már egyszer biztos. Magam voltam a jólszituált értelmiségi-prostituált, az, aki csak este válik pillangóvá, és én voltam az a húszdolláros, olcsó, sarki kurva is, aki egy nap átvágott torokkal végzi valamelyik mocskos sikátor szemetes-konténere mellett, szemében az ostoba „Miért?” kérdéssel. Biztos jut még nekem egy-egy szaftos kis numera, mielőtt mennem kell. Siettetnem nem kellett a dolgokat, úgyis megtalálnak majd maguktól. Mindemellett én voltam a strici. Elnézést – a producer is! – mivel én pénzeltem a saját testemet. Hagytam, had szaladozzon italboltból italboltba, magával rántva együgyű lelkem szabadságát. Különben itt mindenki prosti és producer. Mindenki csak annyira kurva, amennyire elkurvult ez az átkozott világ, melynek idejébe belekényszerítettek bennünket. Apáink és anyáink vetették ránk e láncokat, s kínokat, ezért hálát várnak, és mi meg is adjuk nekik azt, mi jár. Azért könnyeinkkel megtiszteljük őket a végén. Ki a verések áradata miatt, ki szánalomból, ki dühből, ki megkönnyebbülésből hagyjuk... Jól indulok elébe ennek a varázslatosnak ígérkező estének, de hát börtönbe kényszerültünk, gondolataink, cselekedeteink börtönébe, és a múltunkéba. Mivel nem varázsolhatunk dolgokat semmissé, és nem is írhatunk hozzájuk semmit. Színlelni éppenséggel lehet, kinek hogy esik jól, kinek mennyit bír el az a nyomorult lelkiismerete, kinek mennyi fér rá kegyetlenül megalázott egyenetlen arcára. A szem úgysem csal. S végül a legjobban átvert és becsapott úgyis a hazug lesz, mert ha beleszeret a hazugságaiba, sohasem fogja tudni őszintén tisztelni önmagát, és őszintén félni világát. Elindultam, bár korán volt még. Gondoltam, egy kicsit kiszellőztetem fejemből ezt a rengeteg gyötrő ideát – nem akartam úgy előtte állni, hogy lássa levezetetlen és levethetetlen viszolygásaimat. Sétáltam. Bámultam az egyre sötétedő eget, és azon vettem észre magam, hogy mennyire megnyugtatott a kabátom alá hatoló, nyirkos szellőáradat. Mélyen beszívtam illatát, és sétám közben relaxálni próbáltam. Vele, vagy általa simább gondolatok vize fölé repülhettem. Nézd, hogy elszaladt az idő. A bérház felé vettem az irányt, ahol lakott. Furcsa, – gondoltam – nem kívánom az italt. Kíváncsivá tett, hogy ez meddig fog tartani, mert tudtam, ez csak egy átmeneti állapot lehet. De a mai este nem féltettem magam. Megérkeztem a tömbház elé – milyen érdekes! Nemhogy nem elég börtön nekünk ez a lét, még a legkisebb helyekre vagyunk képesek bepréselni önmagunkat. Hogy magunkat, az még nem is lenne igazán baj, de szeretteinkre és gyermekeinkre is ezt kényszerítjük rá. Bár igaz, nem tehetünk róla, ezt tanultuk őseinktől, ők meg az Ő őseiktől. Ha ennyi az élet, ez a beurbanizált víziószemcse, akkor valóban nagy szarban van ez a társadalom. Pedig mindenhonnan azt hallani, hogy mindenki a városokba, a nagy metropoliszokba menekül. Ennyire szeretjük ezeket a nyüzsgő hangyaboly-utánzatokat? Ahol valójában még megpihenni sem tudunk? A figyelemreméltó az, hogy én is ugyanúgy ragaszkodom hozzá, s ragaszkodom nehezen kiharcolt kasztomhoz, barátokhoz és álbarátokhoz, akik valójában szarnak rám, s ha félőrülten fetrengenék, átlépnének felettem, leköpnének, vagy ami a legrosszabb elfordítanák fejüket, mintha sohasem ismertek volna. Én, pedig nevetve üvölteném utánuk – tudom, úgyis visszanéznének, – hogy jól meresszék rám közönyös tekintetüket, mert jobb, ha tudomásul veszik, hogy nem sokára egymás mellett fetrengünk majd, kéjesen élvezve mocskunk fertelmes gyönyörét. Leültem egy padra. Majdnem szemben voltam a megadott épület számozott lépcsőházával, vártam türelmesen. Kicsit oldani akartam feszültségemet, hát rágyújtottam. Boldogan eregettem a füstöt, megpróbáltam néhány karikát küldeni az időközben felgyulladt köztéri lámpák egyikének halványan derengő fénye felé, de az átjáróból előugró szél mindig beléjük kapaszkodott, apró füstmorzsákká olvasztva próbálkozásaimat. Nyílt az ajtó, s hirtelen torkomban éreztem a szívem dobbanásait. Összerándult a gyomrom, és csikorgatni szerettem volna fogaimat. Szinte éreztem égető pillantását. Félve odanéztem, de nem ő volt az. Egy idősödő házaspár kéz a kézben andalgott tovább, majd elnyelte őket a lassan közeledő éjszaka. Jó volt látni, hogy van még egy pár apró, szép örömcsepp ebben az egyre üresebbé és közönyösebbé váló élet-óceánban. Nagyot fújtatva lazítottam el tagjaimat. Már éppen visszatértem volna ostoba karikapróbáimhoz, mikor újra nyílt az ajtó – és ez már tényleg ő volt. Ha lett volna elég bátorságom, odarohantam volna, és világtalan szemeim kezeivel borogattam volna be arcát, hogy hihetem-e ezt a látomást. De mivel nem volt, így csendesen tápászkodtam fel. Rohadtul zavarban voltam, és szerintem őt is zavarba hozta e találkozás. Kissé félszeg mosollyal az arcán közeledett, óvatosan lépdelt, és úgy tűnt, szinte átlebegi a kettőnket, elválasztó pázsitot, és a fűszálak csak pusztán tiszteletből hajtanak fejet előtte. Törékeny testét farmerba és csípőjét óvatosan eltakaró, barna bőrkabátba bújtatta, rakoncátlan szürke sálja pimaszul lógott ki a kabát alján. Elért hozzám. S hogy én miért nem indultam el felé – nem tudom. Talán a hihetetlen káprázat vetette bilincsének gyökereit lábaimra, de hogy gyökeret vertek, az biztos. Halkan köszönt, túl halkan. Tudtam, azonnal éreztem, hogy fél. Hová tűnt vajon a tegnap esti – elnézést – ma reggeli magabiztossága? Én is halkan köszöntöttem, tudatván vele, mennyire örülök, hogy itt van, s mennyire örülök, hogy élvezhetem társaságát. Céltalanul sétálni kezdtünk. Hogy merre, azt sem ő, sem én nem tudhattuk. Halk lépéseinek visszhangját szinte suttogva verték vissza az árkádok falai. Sötét estéjén e napnak hallgatagon haladtunk egymás mellett, kutatva, keresve egymás gondolatait. Vajon mit is gondolhat a másik? Vajon miként vélekedik rólam, s vajon milyennek lát? Vágytam, bárcsak fedezne föl bennem engem, s bárcsak ne kellene szóra nyitnom búm által itatott, őszinte szám. Valahogy tudósnak, s kutatónak láttam egy kicsit magam. Ősi kultuszok, letűnt korok harmóniájára vadászva kerestem a szavakat. A máskor mindig oly könnyen elősíró szózuhatag most nem akart a felszínre ütközni, pedig óriás vulkán ereje dühöngött bennem. El-elragadva egymás pillantását, félszeg érdemtelenséggel mosolyogtunk egymás felé, leplezve indulataink érzelmességét. Azt hiszem, a messzeségek megszólíthatatlanságát kerestük. Valahogy át kellett törni ezt a csendgyűrűt, és az igazi ármány az volt, hogy továbbra sem tört meg ez a varázs. Több utcát sétáltunk át így csendben, édes hármasban az éjszakával, és az eddig oly sivárnak tünedező terek is jajongva énekeltek örömszíneket hevesen lüktető szívemnek. „Ez lenne tán a szerelem nyíló csírája?” – kérdeztem halkan magamtól. Azt hiszem nem is ismertem. A negatívvá tévő tanokat próbáltam most kívül rekeszteni agyamon. Hinni akartam e pillanat őszinteségében, hinni akartam megbúvó lelkem bizonytalan tévelygésének. Azt éreztem, megerősödő hitem képes feledtetni elmúlt idők bágyadt mocsokba tépését. Csendesen egy bájos kisvendéglőbe invitáltam, egyszerű volt, élveztem halk nyüzsgését. Recsegett kissé asztalunk, s recsegtek alattunk a barnára pácolt, fáradt padok is. Italt rendeltünk. Ő valami szénsavval jól átérlelt üdítőt, én sört. Kaisert, azt hiszem, nem figyeltem pontosan. Túlságosan lekötött közelsége, bár jellemrajzát korai lett volna keresnem még talán. Ültünk egymással szemben, és szótlanul beszélgettünk. Beszéltek egymásra meredő szemeink. A szomorúan, lassan lángjától olvadó, faggyúgyertya fénye visszafogottan ragyogott át bennünket, kiemelve arcunk sajátos hibáit, de háttérbe szorítva öregségráncainkat. Valójában a nyugalom, az, ami e helyből áradt, szinte égetett. Nem voltam hozzászokva az effajta fájdalmakhoz. Nagyon felzaklatott. Belekortyoltam a sörömbe, ajkam imádattal kutatta őrjítő habfoltját, mélyebbre hatolva, alá a lentebbi régiókba, szürcsölve fel aranyszín buborékoktól hemzsegő, csodás, bódító lézamatát. Zavarában ő is kortyolt egyet édes, szénsavas üdítőjéből, és mókásan vette tudomásul a szájában elpukkanó lövedékbuborékokat. Feszélyezettségünket, mint másnapos ruháinkat hátrahagyva, suttogva beszélni kezdtünk. Valahogy túl halkan, bár lehet, hogy e vendéglő csendessége harsogott túlságosan át beszédünk terén. Megkérdezte, elmondtam neki – furcsa, hogy nyílhattam ki íly őszintén első szóra én, aki mindig óvatosnak tartottam magam – hogy olyan emberré lettem, ki ideje legtöbbjét befelé forduló tekintettel tölti el, figyeli, ahogy óráról órára öregszik, óráról órára haldoklik és remeg félelmében, miközben tudatosan felvállalta saját önpusztítását. Talán furcsa ez neki, de így van, mert a szeretet, szerelem, mármint megszeretni valakit, valamit, vagy beleszeretni valakibe vagy valamibe, boldogtalanság, de ez az egyik legmélyebb boldogtalanság, mert magába foglalja az elveszítés félelmét, és a „túlélni bennünket” rögeszméjét. Csend lett. Láthatóan gondolataim zavarták össze, felzaklatta, amit mondtam, de hogyan is mondhattam volna mást, hiszen valójában több bűnt követtem el magam ellen, mint amit rám lehetne bizonyítani. Vajon hogyan lehetne még ártani nekem? Lassan tovább folyt köztünk az egyre kötetlenebbé váló beszélgetés, szótömegek repkedtek, egy nagy utazás kicsiny résztvevői lettünk, és úgy tűnt, végigélvezzük ezt az éjszakai túrát. Mondtam, oly szívesen eladnám, odaadnám az életem valakinek, vagy valakiért, a baj csak az, hogy ezért az életért, vagy egyáltalán egy életért senki sem kaphat cserébe semmit, hisz az életvesztés után életvesztes lesz ő is, mert bármennyire is értelmetlennek tűnt az elveszített lét, örök terhet vetít vissza szétrepedt mozivásznakon át az üres nézőterekre, és a csodálattal átitatott s itt maradt, itt ragadt, törékeny lelkiismeretekre. Egy percre úgy éreztem, menekülnöm kell, így WC-re indultam. Ott hagytam egyedül, de biztosítottam, sietek vissza. Tudtam, bántják gondolataim, de nem tudhatta, hogy olyan emberek utódjának lenni, akik minden helyzetben menekülésből ártatlannak kiáltják magukat, ostoba félreértés csupán. Érzelmeimmel játszva, játszadozva aláztak szét, kihasználva, hogy nem volt még önállóságom. És azt sem tudhatta, hogy nekem minden nap öngyilkosság, kihasznál e világ, és én elfogadom cserébe ostoba gyönyöreit. Mosolyogni kezdett. Azt hiszem, felszabadítottam egy kicsit. Célzás értékű volt, amit mondtam, pedig őszinte érdeklődéssel vártam válaszát. Felelt is, bár kissé megkésve. Már majdnem elveszítette aktualitását a lebegve hagyott kérdés-eső, cseppjei lassanként száradtak fel. Más irányba tereltem volna gondolatfoszlányaim szegényességét, repülőre ültettem őket, áthajszolva a füstpárás légtéren amikor... Óvatosan, mintha pár órás, vértől iszapos csecsemőt simított volna, húzta végig ujjait bal kézfejem erekkel átszőtt, túlságosan inas territóriumán. Épp a poharam ragadtam meg, – izzadó tenyérbelsőm rögtön vizet fakasztott csillogó üvegfalán, melynek cseppgolyói lassan gurultak le a szedett-vedett terítő felé, mely boldogan itta fel leheletüket – de mozdulatlanná dermedtem. Ennyi érzelmet sohasem fedeztem fel még semmilyen emberi érintés során. Vagy túl sokat képzeltem bele, vagy tényleg így történt – nem tudom. Ez volt hát a válasz. Amilyen féltő, és gyöngéd, oly lényegre törő és őszinte. Elengedtem poharamat, magára hagyva hűsítő hidegét, s remegő porcokkal, töprengőn kerestem én is a kezét. Forróság öntött el, arannyal futotta körbe testemet, halkan neszezve üzent agyamnak, hogy őrizzem meg eme pillanat áldott örömét, és állandóra véssem be tekervényeim zegzugaiba, hogy magányomban bármikor előhívhassam, mintegy védekezésül a magány támadásai ellen. Nagyon rohanni látszott a máskor oly őrült lassan vánszorgó idő. Nem akartam elengedni. Féltem, ha most visszahúzom kezem – elveszítem, így jobb kézzel küszködtem cigarettát a szám sarkába, és ajkam biggyesztve, horpadó arccal – mely félelmetessé tehette vonásaimat – mélyen szívtam bele, élvezve a tüdőmbe hatoló, majd a számból kiáramló füst közönyét. Egy pár apró karikát táncoltattam a terítő felé, majd mosolyogva emeltem föl rá fáradt tekintetemet. Fürkésző volt, s kutató pillantása. Próbált mögém látni, de kemény voltam még, túl kemény. Nem engedtem még fel, és így neki sem engedtem bepillantást. Csendben maradtunk, egymást méregetve, mint két megvadult állat, kik ugyanazért a zsákmányért csapnak össze másodperceken belül. Szinte izzani éreztem a körülöttem forrongó feszültség levegőjét... Mikor hirtelen órájára pillantott, s halk hangján, szinte remegve szólalt meg: „Hogy elrohant az idő! Mennem kellene.” Kérleltem, maradjon! Megrémített a tudat, hogy az éjszaka hátralévő részét egyedül kell eltöltenem, de indulnia kellett. Fizettem hát – elszomorodva kissé – és talán túl lassan öltöttem magamra kabátomat. Szótlanul léptünk ki az időközben csípőssé érett, hideg éjszakai levegőre. A hideg ellenére lassan sétálva haladtunk. Bátortalan gyermekként kapaszkodtam fagyosra dermedt ujjaimmal vékony, fekete cérnakesztyűbe bújtatott kezébe. Orrunk, s szánk párát lehelt az éjt átcincáló utcai lámpák fényébe, s az örömszíneket éneklő terek újra óriás, kongó hordóba zárták reményét vesztett lelkemet. Elértük a lépcsőház ajtaját, megálltunk. Ahogy körülnéztem, mindent oly eseménytelenül szürkének láttam. Megcsókolta arcom, s megsimogatott, mint elpilledő gyermekét egy nevetőszemű anyacsoda. Kérdeztem, hívhatom e, kíván e találkozni még velem? Igenlő válasza megnyugvást buzogtatott fel lelkemben. „Holnap, akkor holnap” – szóltam, egész lecsendesítve hangomat, eltompítva csengését, s leplezve remegését. Belépett az üvegezett lépcsőház ajtón, visszafordult, s mosolyogva, bohém mozdulatokkal intett búcsút. Lassan én is hazaindultam. Ténferegtem, s botorkáltam. Üres volt a város, s üres voltam én is. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen erősen ragaszkodni fogok még. Ragaszkodni egy élet kreálta idea- és érzelemtömeghez. Magam előtt láttam csodálkozó szemét, éreztem remegő kezét, s éreztem halvány, határozott, mégsem hivalkodó illatát. Csak mentem, mentem, és mentem. Nem érdekelt a lakásom, nem érdekelt hullaszagú ágyam, sem süket bútoraim, sem múltidéző emléktárgyaim és emlékeim sem. Csak a vágy volt bennem, hogy láthassam, hogy hallhassam beszédcsengését, hogy igyam agyammal az ajkairól gyöngyzuhatagként folyó kacagásörömét. Mire felocsúdtam merengésemből, egy kocsma, üdvözítő, felemelő, füstös melege simogatott, s ez rögtön megnyugtatta zaklatott lényemet. Tudtam már, mit is kell tennem. Kiüldözöm magamból a kínt, gondolataim gyötrelmes kínjait. Holnapig jó lesz, óh, nagyon jó! Már a pultnál álltam, ittam, vigyorogtam, rendeltem, ittam és ittam, amikor hirtelen... Megdöbbentett a felismerés! „Mit csinálsz?” – csapta arcomnak agyam a kérdést, és ettől görcsbe rándult gyomrom, s azonnal feje tetejére állt a különben is instabillá érett belső világom. Hogyan nézhetek így, bármilyen világnak szemébe? Hogyan állhatnék bárki elébe? Hogyan várhatnék el őszinte érzelmeket, mikor nyújtani már képtelen vagyok? Éreztem, nem erőszakolhatom magam semmilyen más őszinte lényre, nem élhetek vissza érzelmekkel, nem játszhatok életekkel, és nem ragadhatom magamhoz a boldogság ígéretének reményét. Romokban hevertem, levert lábamról e kétség. Rohantam, hogy elbújhassak, hogy senki ne láthassa meg szégyenemet. Alighogy beléptem, és bezártam az ajtót, könnyek öntötték el a szemeim. Aprócska patakokat rajzoltak arcom poros ráncai közé. Felemelt fejjel dőltem az előszoba imbolygó falának, és lassan csúsztam lefelé. Súlyom térdeimre nehezedett, bírták egy darabig remegéssel, majd kifordultak alólam lábaim. Először ültem csak a földön nyüszítve, s lélegeztem magamba a körülöttem táncoló porszemcséket, majd eldőltem, és csak ömlöttem, ziháltam a padlón. Ekkora terhet sohasem jelentettem magamnak, és nem hittem volna, hogy íly szörnyű kínt akaszthat magára egy önfelismerése derekán járó ember. Szép kis ajándékkosár lett belőlem! Már csak a pezsgő, és a vörös masni hiányzik. Átokkal átszőtt ingerszegény mocsokhalomnak éltem meg most az életemet. Tudtam, valahová el kellett tűnnöm, el kellett tűnnöm, el kellett... A fegyver csöve élesen különvált a háttérvilágtól, és néha remegett csak meg egy kicsit kezemben, csodáltam acéljának tiszta ragyogását. Pedig rettegett lelkemben a tudat, tudtam, meg fogom tenni végre! Kiszakítom magam e torzult kínvilágból. Ömlött az eső, szörnyű vihar tombolt odakinn, de én minden pillanatát élveztem. Élveztem minden zörejét, és dörrenését. Ordítottak e dörgések, s tudtam, egyikük elnyeli majd lövésem lüktető zaját. Szabad kezemmel lenyúltam, s felemeltem egy félig üres, vagy félig teli – ostoba nézőponti kérdés csupán – Jim Beam–es üveget, gondoltam halálom előtt ennyi még jár félholtra sanyargatott testemnek. Belekortyoltam, s bátorságot reméltem az ismerős íztől. Nekifeszítettem hátam a szék támlájának, stílusosan fekete volt, mint ahogy rajtam is minden apró ruhadarab, kivéve fehér félig kigombolt ingem, mely látni engedte elszegényedett mellkasomat. Letettem az üveget, felnyúltam, s két hüvelykem határozott, de nem gyors mozdulatával feszítettem hátra a fegyver apró kallantyúját. Tompa kattanás, surranó levegő, és még egy utolsó szobámat ádázul betöltő villámfény orgia... és csend Rám telepedett a sötétség. Elernyedt testem körül a vérem eltakarta takarítatlan szobám porát. Füstölgő lyuk tátongott homlokomon, s hátul örömmel szétszakadtam, csodálkozó, tágra nyílt szemeim lassan befordultak gödreikbe, míly gyönyörű befejezés, vége hát! Telefon észveszejtő visítására riadtam fel. Még mindig a földön voltam, az előszoba padlóján fetrengtem, a barnára pácolt, vagy színre lakkozott bejárati ajtó előtt. Még mindig orromban éreztem a lőpor fanyar, de annál finomabb illatát. Megdörzsöltem égő szemem, nehezen tápászkodtam fel. Mély lélegzetet véve próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, el akartam űzni magamtól az átélt rémületet. Megtapogattam arcom, száraz volt, mint egy csendes sivatag. Könnyeim sóözöne szárította szét. Egyben voltam még, s ez mindentől többet jelentett most. Talán ráébredtem, milyen sokat jelent is ez az értéktelen életfoszlány, mely ugyan egy csak a sokmilliárdból, mégis nekem a milliárdok lett az egy, és az enyém lett a milliárdok. Nyelnem kellett, száraz volt torkom, és sós a nyálam. A hűtőhöz támolyogtam, kopott, ezüstszín fogóját megragadva próbáltam kinyitni, túl sok erőt követelt tőlem, de sikerült. Kivettem az ásványvizet, és beleittam. Kellemes volt, éltetően hideg. Először csak lassan kortyoltam, majd egyre gyorsabban nyelte el torkom az enyhén buborékos vízcsoda megnyugtató harmóniáját, bizonyosságot ébresztve bennem, hogy tényleg én vagyok, hogy még tényleg itt vagyok. Még mindig hörgött a telefon, felvettem hát. Anyám hangját véltem felfedezni a borús távolban, mondtam, most nem akarok beszélni vele, s mivel tudtam, úgy sem hagy majd nyugodtan, vonalat bontottam, és mellé tettem a kagylót. Ledobtam kabátomat, a fürdőbe oldalogtam, megmosdattam arcom érezve a hidegvíz élesztő hatalmát. Csak ezután mertem a tükörbe nézni. Nagyon sápadtnak tűnt e maszk, önmagam árnyéka voltam csupán, viaszfehér, élettelen titok. Csak szememben volt némi élet. A rémület vicsorgott belőle, utálkozva alázva meg azt az arcot, amely tulajdonosává lett. Túl elevenen élt még bennem az álmom realisztikus cselekménye. Többször hallottam a kattanást, s szinte éreztem, ahogy az az irgalmatlan erő hátra taszítja fejem, s csak azért nem borulok hátra, mert közel raktam a széket szobám füstöktől átitatott falához. Most jólesett a csönd, s az, ahogy átölelt, simogatta a hátamat, és mellkasom szegényes világát. Nem mertem lezárni szemeimet, pedig még mindig nagyon fáradtnak, kimerültnek éreztem testem. Összeestem! Önmagammal mulattattam magam, magammal múlattam e játékos tréfaidőt. Fátyolos arccal, beesett szemekkel, s pille pillangószárnyak sóhajával taszítottam gondolataim egy csendes, apró, homályzöld kávézó felé, de zárva volt. A zárva tábla vékony damilszálon lógott lefelé, s mutatta üzenetét a mocskos ablaküvegen át e megfáradt álomvilágnak. A megsárgult műanyag dühösen rugdalózva meg – megvonaglott. A rémületek vizén át, szivárogtam lefelé, s fordult szemem befelé. Nem is kerestem utat visszafelé, nagyon jó volt most itt. Egy teljesen semleges közönyvilág szálkás deszkáin sétáltam, s még mindig rettentően rázott, és rángatott a szégyen. Egy kép jelent meg, hátsó zugomból feltörő színes festmény. Bár eleinte csak üres vásznat láttatott, kissé később megjelent egy világító kék vonal, majd még egy, és még egy, végül a sok ezernyi kék fonatból összeállt egy ikon. Átszőtte lassan a fekete, az alapmezőn fekete aprócska testek hevertek arccal fölfelé, talán az ég felé nyitva szemüket e csendben dolgozó kísértetecset, fehéret csempészett arcukra, szürkét vitt fel beesett szemeik köré, ráncárkokat rajzolt, s ráncbarázdákat hozott még e szürke és... Ovális álomrugók ragadták el tőlem az időt, s szakítottak el agyfestményemtől. Eseménytelen, merengő pihenésbe taszítva kocsonyás testem, s ábrándozó lélekszemem. Felriadtam, felriasztott a kiesett elveszített idő. Rám tört a kényszer, a ragaszkodás kényszere. Látnom kellett újra, érezni akartam újra, élni akartam újra. Nem rettegni, s félve állni a rám támadó napok kavargó útjába. Nehezemre esett, de megpróbáltam rendet teremteni szétesett gondolataim között. Rendet teremteni, ez volt a kitűzött cél! Helyére illesztettem a telefont, poros teste bambán állta mozdulatom ridegségét. Földhöz ragasztó mozdulat töredék volt csupán, meglepő módon mégis megnyugtatott, lehiggasztott, ritmikus gépi búgásának megszűnése, pedig semmi olyan dolog nem történt, mi máskor nem történt volna már ezerszer meg. Visszabámultam az előző estét. A rám rontó gyalázatot most erővel űztem el. Mit is beszéltem meg a remény eme utolsó esélyével? Megvan! Azt a hiú érzetet táplálta, hogy hívhatok, tárcsázhatok, illetve nyomogathatom telefonom almazöld, poros gombjait, s az éteren át, üzenhetem zavaros elmém nyíló szópróbáit. Talán sohasem voltam magamhoz oly őszinte, mint most! Hallani akartam a hangot, tudni akartam, áhítottam feloldozását, s tudtam, őszinte csengésében megtalálom, de hogy felvezet majd a megbékélésem felé, azt csak remélni szerettem volna. Nem is gondolkoztam, csak gépiesen ütöttem a rojtos szélű fecnire rajzolt örömszámsort. Hallgattam a végtelenül búgó időt, s éreztem, még mindig milyen sok mocsok van rajtam. Hitetlen imám meghallgattatott, mikor a halk álomittas „Halló, tessék” beleszaggatott dobhártyámba. Zsigereim üzentek bizseregetve, ébresztve tudatos tettet. Elnézését kértem, nem is tudtam, hogy ilyen korán van még, az idő valahogy régen nem volt már a barátom. Áporodott volt leheletem, s a hangom is rekedt volt a rengeteg elszívott cigarettától. Végül is elpusztultam már, – hasított belém a felismerés mintegy indulat, haragudtam cinizmusára, mégis megmosolyogtam bosszantását. Mondtam neki, mennyire hiányzik, és ne vegye tolakodásnak, de szeretném újra látni, szeretnék újra beszélgetni vele. Megbeszéltük az időpontot, – este hét harmincat – mondtam csendesen, ott várom, ahol tegnap. „Jó az, jó lesz” – jött a válasz, majd miután még egyszer őszintén elnézését kértem, elköszöntem. Remélem nem zavartam túlságosan, csend lett. Szinte téptem le magamról a koszt, füst bűzét, és megvető, rosszindulatot árasztó ruháimat, próbálva új karaktert szabadítani testemre, mezítelenségem csalfa illúziójával. Ágyamba szenvedtem önző testmaradékom, s nyugodt álom reményében hanyatlott párnámra nehéz, meggyötört fejem. Az egészen apró kék világok körülöleltek, beléjük burkolózott megfeszülő lelkem. Sétaút, akácillat, s csendes, áhítatos süllyedés következett. Valahogy így kellene elérni a jobblétre szenderülést. Ilyen egyedül, ilyen nyugalommal eltelt szívvel s a tudattal, hogy nem hagytam ki semmit, hogy nem hagytam itt senkit megbántottan, hogy az utánam elsírt könnyek őszinte, s szeretetkönnyek. Ébredésem könnyed volt, tiszta, mint a kora tavaszi szellőfuvallat. Odakint már jócskán kacagott a fenn magasodó napszikra örömfénye. Jólesett, most annyi szörnyűség után, érezni az arcomon elnyúló, elterülő szeretet mosolyok simogató ráncainak nyílását. Temérdek éjszakai kínt vetkőztetett le rólam, s tiszta fejjel, karcos köhögéssel köszöntött rám e nap. Felemelőnek láttam a gyötört, ezer meg ezer láb tiporta, porral, sárfoltokkal, és szeméttel eltelt utcákat, s szinte elpirultak tekintetem alatt a csupasz, fekete háztetők. Most át tudtam volna szárnyalni kötöttségeimet, azt hiszem. Harcok nélkül tűrtem e békességet, – nyugodjon végre. Saját börtönöd, – ha lesz, – benne megleled a csendet, s e csend lesz a búvóhelyed, s menedéked. E csend lesz a legjobb barátod, s a szeretőd, áhítatod, lebegő álomgyöngyöd, s csendszőnyeggé válsz magad is. De ha egyszer bomlik, szakad, szalad a szál, és szárnyal a széllel, akkor megkezdettnek tekintheted kinyílásodat mely vagy magasztos repülést fakaszt, vagy mély őrült zuhanásba taszít. Lehengerlő, apatikus buldózervilág ez, mely lesodorja, eltiporja az útjába kerülő egyszerű gyengéket. Alkoholélethez üldözött engem is, remegő kézzel, izzadó aggyal, s a testemben állandósult feszültségek özönével. Már képtelen vagyok megálljt parancsolni neki. Ahogy szívom magamba e nedűcsodák élveteg illúzióját, úgy szív ő is magába engem, s lassan rá kellett jönnöm ő lett az úr. Kettőnk háború sújtotta övezetének kizárólagos ura. Mert bár furcsa kölcsönhatás ez, mégiscsak ez az egyik legerősebb, – hanem a legerősebb – életkötelék, mely erősebb, mint a család, s legyőzi a legigazibb emberi ösztönöket is. S hogy mindezt miért mondtam most el? Hát csupán azért, mert bármilyen szörnyű is volt a tegnap rettenete, és bármennyire megviselnek e delírium rémálmai, a konyhában, – miközben reggelimet készítettem éppen, két lágy tojást némi pirítóssal, – jóformán észre sem vettem, hogy elveszett, barátságtalan önmarcangolásom kreált boldogság pillanatában, már a harmadik pohár vodka – narancsüdítő italt engedtem le félszáraz torkomon. Ez a „csoda” mindig volt itthon, felkészülve a rosszabb napok viharaira. Meg is szűnt bennem az égő viszketés. Behabzsoltam az ételt, – legtöbbször mindig gyorsan eszek, kapkodva, – s már benn is voltam, a hangulatoktól most eléggé mentesített szobám bürokratikus birodalmában, bámulva a televízióból rám áramló hírműsor kép, és hang illúzióit. Elrabolták, terrorista-támadás áldozata lett, halálbüntetés, és kivégzések Mexiko City városában. Közúti baleset, hat halott. Lezuhant egy repülőgép, de „szerencsére” csak a személyzet veszett oda, mivel más nem tartózkodott a fedélzeten. Újabb repülőgép katasztrófa, most az U.S.A. – keleti partjainál, hatvan három halott. Hegymászókat temetett maga alá egy lavina, valahol Peruban... Ömlött a szennyáradat. Azonban a legdurvább, a mindehhez boldog mosolyokat eregető bemondónő álszentsége, és érzéketlensége volt. Felordított agyam! : „Mi van itt! Lemaradtam volna egy világváltásról? Vagy egyszerűen csak mindenki megőrült?” Gyorsan csatornát váltottam, olcsó kvízműsorok áradata öntötte el a képernyőt. Rémületes volt e ponyva műsorok tudatlan, önző műsorvezetőit látni, kik papírból merített tudásukkal próbálnak villogni, mérhetetlenül drága, de értéket nem képviselő szponzoröltönyeikbe bújtatva testadagjukat, és a még ostobább játékosok, akik elbukásuk után, a megkoreografált gőggel arcukon távoznak, elhiszik, hogy a világ a lábaik előtt hever, s mindenki köteles csókkal illetni nyomaikat. Mondvacsinált kis féregsztárok, s mindezek tetejébe egy bugyután vigyorgó, erőltetett némber, fásult testtel vánszorog fel – s alá. Túljátszott s túlértékelt szerepkörök, égbekiáltóan botrányos színészi alakításokat felvonultató, mérgező, elbutító sorozatok, s a gondolkodás csíráját is elfojtó műsorok között vergődött agyam. Elrémítő, nevetséges, és ízléstelen kultúra ez. Megmentettem, illetve, inkább kimentettem magam. Mikor elért hozzám a csendtudat, riadtan meredtem az elsötétült képernyőre. Tényleg mi történhetett itt? Éveket, évtizedeket álmodtam át? Nyomasztó delírium közönyöm, ilyen messzire repített volna a valótól? Felálltam a fotelből kellemesen zsibbadt volt már agyam, ez kellet hát, ez most jó, nagyon jó! Halk zenével repítettem tovább az időt, s tudtam, már nem várom az estét, s nem várom a megelevenedő éjszakát sem. Valaha hittem őszinteségében, de átvert, mint minden ebben a feloldott világban. Őt sem vártam már, nem akartam látni, sem hallani édes hangját. Amit akartam megkaptam, feloldozott, s ez bőven elég volt már nekem, nem kell már nekem semmi több! Nem kell már nekem senki szánalma, szánalmas szerelme, szeretete. Öntudatlan forgástáncba kezdett velem az élet. Megragadtam az üveget, – volt még pocakjában jócskán, – s elindultam a lépcsőház hajléktalanok által lehányt, s összerondított álomlépcsőfokain a megváltásom felé. Három recsegő vaslépcső volt még hátra, s kint állhattam a levegőn, jó magasan minden és mindenki felett. „Boldog voltam”, önmagam boldogtalanságába gabalyodva vergődtem. Leültem egy halkan duruzsoló szellőzőventillátor tövébe, s éreztem már, jókor jó helyen vagyok. Ittam még, - de jó is volt – majd feltápászkodtam, s párkányhoz vonszoltam újra lerészegedett testem, s hogy ugrottam vagy estem...!? Széttárt karral lebegtem, minként egy kiterjesztett szárnyú, fehértollú, de fekete lelkű karvalycsőrű álommadár. Viaskodtam egy pillanatig a felfelé szárnyaló széllel, majd megtört a mozdulat, s félrebillent a testem, mint egy marionett, ha zsinórja szakad. Időtlen zuhanás vette kezdetét, alig pár másodperc lehetett, de nekem óráknak tűnt. Nem voltak konkrét félelmeim, már nem, de ha lettek is volna, elmosta volna őket a múló idő szépsége. Tetteink mozgatják a jövőt, hirtelen döntéseink a múltunknak adják át értékeinket. Ki sokat rágódik, az előtt még ott a remény, hogy megtalálhatja a kiút világosságát, aki nem az, cselekedetével kér megbocsátást, örök titkokat hagyva maga után. Megcsörrent, a betonon szétszóródó milliónyi üvegszilánk, eresztve ki magából titkolt vodkalevét. Majd hangos puffanással recsegve érkezett meg melléje testem, véremet okádva a megnyugvást kereső utca mocskos felületére, s örök titkokat hagyva maga után...