Tíz éves, és költöznek. Eddig városban éltek, de most, miután a nagymama meghalt, kiköltöznek falura. Ez a falu szép és igen gazdag, sokszor hallja apjától. Ők nem gazdagok, szülei munkásemberek, kis fizetéssel, legalábbis ezt mondják mindig. A ház is, ahová költöznek kicsi és öreg, apró ablakokkal, rozoga kerítéssel, de mégiscsak a sajátjuk, az övék. Nem sajnálja otthagyni a várost, neki ott sem voltak barátai, itt sem biztos, hogy lesznek. Nem is bánja különösebben. Másnap reggel már az új helyen kezdi az iskolát. Bemutatják a többi gyereknek és a tanár néni rögtön vizsgáztatni kezdi, szeretné látni, mit tud, mit hozott magával a városból. Készségesen válaszol, hiszen jó tanuló, és nagyon szeret olvasni. Már felelés közben észreveszi, hogy szerény ruházatán nevetgél pár lány. Ettől zavarba jön, és ront. Ez még jobban feszélyezi, és sírni kezd. Elrontotta, elszúrta a bemutatkozást. A tanárnő vigasztalva a padhoz kíséri, bizonyára ennyiből is rájött, jóval többet tud bármelyik diákjánál ez a szerény öltözetű, csillogó szemű kislány. Talán már ekkor eldönti, figyelni fog rá, legyen belőle valaki. Tanítás után szomorúan ballag hazafelé, és szótlanul hallgatja újdonsült társai bántó szavait. Siet, szaporázza lépteit, mert ha otthon elvégezte a dolgát, előveheti hűséges barátját, a könyvet. Mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, újságot, kalendáriumot, de az igazi gyönyörűség mégis az indián könyv, amely elvarázsolja, felvidítja őt. Apja nem szereti, ha olvas, időpocsékolásnak tartja az ilyesmit, épp ezért olvasni csak titokban, az udvar végében lévő vécén lehet. Gyorsan elvégzi teendőit, és már oson is a hátsó udvarba, pulóvere alá rejtett kincsével, a Nagy Indián Könyvvel. Zsebében gyertya, hisz már kezd sötétedni. Behúzódik és elmerül az indiánok életében. Észre sem veszi a rossz szagot, és az alkonyattal érkező hűvösödő levegőt, teljesen beleéli magát Harmatcsepp, az indián lány életébe. Szalad a selymes füvön, ruhát mos a kristálytiszta, hűs vizű patakban, apró halakat fűz szarvasbélre és teszi a füst fölé, mokaszint, szép szarvasbőr ruhát varr magának és boldog, nagyon boldog. Hangos zajra riad álmodozásából, valaki berúgja a vécé ajtaját. Megijed. Hát már megint itt tömöd a fejed zagyvasággal, ahelyett, hogy kipucolnád a cipőket, hallja apja dühös hangját. Nyílik a szája, hogy már elvégezte, de nincs ideje megszólalni. Csattan a pofon. De nem fáj. A szabadságát, álmát jelentő könyv a vécében köt ki, ez viszont nagyon fáj. Soha nem lesz belőled semmi, visszhangzik a már sötét udvaron apja korholó hangja. Bemegy, átpucolja a már tiszta cipőket és visszatér a rideg valóságba. És valóban nem lett belőle csak egy egyszerű, olvasni szerető és ilyen történeteket író ember.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése