Dóri verőfényes májusi reggelre ébredt. Hat hónapos kisfia békésen szuszogott az ágyában. Boldogan nézte békés mosolyát, meg-meg rebbenő pilláit. Most, hogy alvó gyermekére pillantott elfelejtette fájdalmát szétesett házassága miatt. Épp válófélben voltak. A szüleivel szemben, egy apró házban laktak, oda tervezték közös jövőjüket, új házukat. Azt remélték, együtt öregszenek majd meg, békében, szeretetben. De úgy látszott ez csak álom marad. Nekilátott az ebéd elkészítésének. Serényen végezte dolgát, szeretett volna minél több teendőt elvégezni, mielőtt a kisfiú felébred. Főzés közben ki-kinézett a kertben virágzó fákra. Mindig elvarázsolta a bársonyos szirmaikat bontogató ágak látványa és a nyitott ablakon beszűrődő fényben fürdőző madarak dala. Szíve tele volt keserűséggel, de mégis szépnek érezte ezt a májusi vasárnapot. Nyikordult a kis ház rozoga kapuja. Az apja jött át. A negyvenes évei derekán járó, keménykötésű, hófehér hajú ember szelíd, jóindulatú, segítőkész volt, ha nem ivott. Azonban ha lerészegedett, kötekedővé vált, és a tettlegesség sem állt távol tőle. Dóri aggódva mérte végig apját, vajon mire számíthat? A férfi józan volt. Mosolyogva azt kérdezte, vajon szeretett unokája ébren van-e már, mert szeretné elvinni sétálni. Amint a kisfiú felébredt és megreggelizett el is indult vele sétálni a már szinte nyári melegben. Végigmentek a kanyargós utcán, megálltak beszélgetni egy-egy ismerőssel, beköszöntek a szomszédokhoz, mindenkihez volt pár kedves szavuk. Bőven ebéd előtt vissza is értek. A kicsi elfáradt, és már a nagyapján is látszott az elfogyasztott pár pohár bor, amivel útközben megkínálták. Borvidék, itt így szokták. Az apa elköszönt, indult haza ebédelni. Miután ők is elfogyasztották ebédjüket, a kisfiú rögtön álomra szenderült, s Dóri végezte tovább teendőit. Délután fél három körül ismét nyikordult a kapu. Az anyja jött. Kétségbeesve kérte a lányát, menjen át, mert az apja felment a padlásra, és a létrát is felhúzta maga után. „A fene egye meg, már megint a szokásos cirkusz”, gondolta Dóri, hisz elég gyakran előfordult, hogy így ijesztgette őket az apa, de egy kis könyörgés után mindig lemászott a padlásról. Csapot-papot otthagyva szaladt, feltornázta magát a padlásra. Félhomály és fülledt meleg fogadta. Már a padlásfeljárónál korholta apját, hogy miért kell az amúgy is megviselt idegeit még ilyen dolgokkal rongálnia. Beljebb lépve ijesztő csend fogadta. Aztán látta már nincs segítség, elkésett. Reszkető lábakkal várta a vizsgálat végét, és döbbenten hallgatta a rendőrorvos szavait: „Zsebre tett kézzel, szinte fütyülve ment a halálba”. S hogy miért? Válasz, azóta sincs!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése