Reggel fél hét. Verőfényes vasárnapra ébredtem. Szokásos reggeli teendők, kávéfőzés, egy cigi a teraszon. Jól érzem magam, végre egy vasárnap itthon. Nekilátok a főzésnek, közben nézem (hallgatom) az ebédlőben bekapcsolt tévét. Nyolc óra után megjelenik az igenem, pizsamában. - Főztél kávét? - kérdi. - Jó reggelt - válaszok - igen, főztem kávét. Légyszi, öntsél magadnak, hagymás a kezem. Kiönti, a hófehér pultra is. Ügyesen letörli kezével, a kezét meg a pizsijébe. A vérnyomásom kezd felszökni, mint a svájci frank árfolyama. Leül az asztalhoz, ahová reggel könnyelműen tiszta abroszt tettem. Már nem tiszta, kávés. Bang, az első biszti kiverve. Kávé után álmoskönyv, de jó hogy Krúdy megírta! - Valami tragédia lesz a családban - közli komolyan, megálmodta. - Oké, majd gyújtok gyertyát. Főzök tovább. Igenem elvonul öltözködni, majd visszatér. - Reggelizel? - kérdem, csupán az abrosz miatt. Ugyanis addig nem teszek tisztát. - Nem, most nem kérek semmit. Bemegy a szobába, hallom a bárszekrény ajtaját nyílni, hopp, egy feles már lent van. Kiballag leöblíteni egy fröccsel. - Adnál egy hashajtót, gondjaim vannak! Gyógyszeres fiók, kiteszem a hashajtót, és ha már úgyis ott kotorászok, a hasfogót is. Délután erre lesz szüksége. Végzem a dolgom tovább, ám nagyon szúrja a szemem a kávéfolt. Kicserélem az abroszt. Tíz perc elteltével megéhezik, enne. Nyújtom a bambusz alátétet, enyhe célzás gyanánt. Nem érti. Eszeget, szalonna, paprika, paradicsom. Jól mutat a fehér terítőn. Bang! A második biszti is kiment. Ha ez így folytatódik, áram nélkül maradok. Befejezvén a táplálkozást eszébe jutnak a gyermekévei. Nekem meg a fogantatásom. A tévében Legodéma, a leopárd dédelget egy árva kis páviánt. Elérzékenyülök. Igenem a gyermekkori élményeinek tudja be a dolgot, és még intenzívebben emlékezik. Az ebéd sínen, a vérnyomásom tetőn. Csak mondja, csak mondja, én meg azon gondolkodom, szíven szúrom magam a fakanállal. Ebédelünk. Természetesen kilöttyen a leves. Úgy teszek, mint aki nem látja, pedig sikítani szeretnék. Jön a főtt hús. - Elfelejtetted a tormát, nincs kenyér - jön az intés. Igaza van, de hát emberből vagyok én is. Már nincs étvágyam. Következő fogás, rántott csirke. A csont a fehér járólapon landol, a cicának (van nekije szép tányérkája). Nem szólok, még mindig jobb, mint a virágcserép, ahová a múltkor dugta. Kaja után fröccs, le kell nyomatni. Fellélegzek, megy aludni. Elpakolok, elmosogatok, tiszta abrosz, ebédlő felmosás. Na végre! Terasz, cigi, könyv, és csend. Nem sokáig, alig egy órát aludt. Kiül ő is, és mit ad Isten, megint álmodott. Leteszem a könyvet és figyelek, nem rá, magamra. Annyi mindent kibír az ember, ha akarja. Régi történetek, nem sokszor hallom, csak a szabadnapjaimon, de akkor többször is. Szórakozás gyanánt számolgatom, hogy az elmúlt félórában hányszor mondta ki a „ kérlek szépen-t” . 67-68-69... Nyolcvannál ordítani fogok, döntöm el magamban. Nyolcvan! Nem ordítok. Valami ufó-tevékenység lehet a ház fölött, mert égnek áll a hajam. Szépen, szelíden javaslom, beszélgessünk a reinkarnációról. Néz rám, üveges szemekkel, mint hal a szatyorban. Bemegyek a szobába, bekapcsolom a számítógépet, szeretnék kicsit olvasgatni. Jön utánam, felhangosítja a tévét, mivel kissé rosszul hall, így a szomszéd is magyar nótát hallgat. - Nem néznéd a másik szobában a tévét? - hangzik bugyuta kérdésem. - Nem, én itt szeretem nézni - jön a válasz. Nem értem miért, pont ugyanilyen tévé van ott is, még a színe is megegyezik. Felteszem a fülhallgatót, belemerülök az olvasásba, és majdnem leszédülök a székről, amikor felemeli a fülhallgatót, s beleordít a fülembe. Hát igen, jók az idegeim! - Iszol kávét? - Nem, köszi, nem kérek! - De én innék, főzzél! - Jó, majd főzök. - De mikor? - Majd! - De én innék! Kimegyek kávét főzni, ő is jön, elmesélni mit látott, hallott a tévében! Türelmes vagyok, elvégre van egy szabad vasárnapom. Úgy teszek, mint aki figyel, közben azt kutatom, mitől tudja az ember teljesen elveszíteni a józan eszét, mint ahogy tettem én is harminchárom évvel ezelőtt. Ismét bemegyek a szobába, leheveredek olvasni. Ő is jön, tévét nézni. Tíz perc csend után megkérdezi, mit olvasok. Udvariasan válaszolok, kortárs költők verseit. - Költő kollégáid vannak, nem is tudtam - s röhög. Végére sem érek az oldalnak, jön a következő kérdés. - Van hasfogód? - Igen, még reggel kikészítettem. - Honnan tudtad, hogy kell majd? - Ismerlek! Kivonul, kb. fél óra csend. Visszajön, tévét néz. Egy betévedt szúnyog (ez sem tudja hová került) belőle szeretné szomját oltani. Nem engedi. Kezében a szúnyogirtó flakonnal le-fel járkál, közben válogatott szavakat szór szegény vérszívó fejére. Diadalüvöltés,: megvagy, és erőteljesen szórja a permetet, az orchidealevélen pihenő betolakodóra. Köztudott az orchideák iránti rajongásom, van jó pár gyönyörű példányom. - Mit csinálsz, leégeted a levelét, de akkor én fújlak le, de nitróval és rágyújtok. Csak elérte ma, ordítok! Röhög, Kimegyek, muszáj rágyújtanom. A hűvösödő esti szélben nyugtatgatom magam. Visszatérve már nincs kedvem olvasni. - Vacsorázol? - kérdem, - Nem, most még nem eszem. - Jó, akkor én megyek fürdeni, és elteszem magam holnapra.. Fürdök. Bejön a fürdőszobába, és megkérdi. - Mit csinálsz? - Megborotválkozom és befonom a hajam! Nem érti! Azon töröm a fejem, mit lehetne még a fürdőszobában csinálni, tisztálkodáson kívül. Még mindig nem érti, pedig tudja, hogy nőből vagyok, és a hajam mindig is rövid volt. Belenézek a tükörbe, tiszta vér a szemem. Be kell vennem egy nyugtatót, mert kissé ziláltak az idegeim. - Én lepihenek - mondom - mert fáradt vagyok. - Ugyan mibe’ fáradtál el ? Édes egy ember, gondolom. - Menj fürdeni, és pihenj te is. - Fürödtem tegnap - hangzik a válasz. Nekem nyolc, gondolom, úgyis a másik szobában alszik, az ablak meg nyitva. Még félóra jövés-menés, és nyugovóra tér. Hűvös esti szellő tolakodik be az ablakon, és csend van, végre csend! Egy kényelmes napozóágyon heverészek, előttem az enciánkék tenger, fehéren szikrázik a homok. Egy kedves arcú, mosolygós, vakító fogú pincér tálcán kínálja a limonádét. Iszogatom a frissítő italt, hallgatom a tenger nyugtató moraját. Csodás ez a csend. De mi ez a szörnyű zaj, ami megtöri a varázst? Fülsértő horkolásra riadok fel, s arra gondolok: de jó, hogy nem kell minden vasárnap itthon lenni!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése