Kemény hideg a reggel, mikor munkába indulok. Talpam alatt csikorog a hó, gyönyörű a táj. Gondolataimba mélyedve ballagok a kihalt utcán. Arra leszek figyelmes, hogy valaki, vagy valami követ. Hátrafordulok, semmi sem mozdul. Lépkedek tovább, de az érzés erősödik. Alaposabban szétnézek, és egy hóval borított bokor mögött meglátom újdonsült kísérőmet, egy kistermetű, göndörszőrű kutyust. - Ó te kis buta- szólok hozzá barátkozva.- Miért nem bújsz a házikódba ebben a szörnyű hidegben? Nem mozdul, csak figyel. - Pajtás, nekem mennem kell - mondom, és indulok tovább. A kutyus tisztes távolból követ. Az úton közeleg egy piros autó. A kutya, rólam megfeledkezve rohan a jármű felé. Hiába, az nem is lassít, ő pedig csalódottan kullog utánam. Ekkor döbbenek rá, kidobhatták egy autóból és várja vissza a gazdáját. Biztosan éhes, villan agyamba, előveszem a szendvicsemet, s leteszem a járda szélére. Pár lépés után megállok, és figyelem, ahogy falja az ételt. Beérek a munkahelyemre, kísérőm egy közeli pad alá húzódik, és vár. Délben a konyhán kunyerálok egy zacskónyi finom csontot és maradék tésztát zafttal. Ha este is találkozunk, odaadom neki, legalább a pociját megtömi szegény. Egész nap a kutyus körül forognak gondolataim. Már egy éve nincs kutyám. Ha akarja, társamul fogadom, gondoskodom róla, és szeretni fogom. Van jó meleg hely, és Ribizlivel, a cirmossal is barátságot köthetnek. Jól elleszünk így, mi hárman. Este hétig dolgozom, izgalommal várom a munkaidő végét. Műszak után a padhoz érve látom, még mindig ott kucorog. Leteszem az ennivalót, és lassan elindulok, hadd egyen. Rágyújtok egy cigire, lassan ballagok. Szeretném, ha utánam jönne, nem akarom elveszíteni. Pár perc, s a kis árnyék ismét követ. A falu szinte kihalt, az emberek behúzódtak meleg szobáikba, csak az jár az úton, akinek nagyon muszáj. Maflás, mert már nevet is adtam neki, minden érkező autóra hegyezi a fülét, szalad az út szélére. Hangosan korholom: - Meglásd, egyszer elüt egy autó te kis buta. Szép lassan hazaérünk, nyitva hagyom a kaput és próbálom becsalogatni. Nem jön. Pár méterre tőlem leül, s csak néz szomorúan. Már nagyon fázom, nem várok tovább. Éjjel elkerül az álom, gondolataim a kutyus körül forognak. Reggel első dolgom, hogy kinézzek az ablakon, vajon látom-e Maflást valahol. Örömmel tölt el a kerítés tövénél kucorgó szőrgombóc. Gyorsan készítem az ennivalóját, a langyos vizet és már viszem is ki neki. Várni ugyan vár, de nem bízik bennem, esetlen próbálkozásom, hogy megsimogassam, kudarcba fullad. A kutya több mint egy hete kísérget. Szemében öröm csillan, ha meglát, boldog farkcsóválással köszöni meg az ételt, a vizet, de minden más közeledést elutasít. Türelmesen várom, hogy megszeressen és bízzon bennem. Még egy hét eltelik, amikor egy reggel egész közel merészkedik, és egy hirtelen mozdulattal megnyalja a kezem. - Na, ez már valami, puszit kaptam, haladunk kis barátom – mosolygok rá. A szomszéd ház lakatlan, rozoga kerítésén bárki be tud menni, s van melléképület is. Ott vert tanyát. Megnyugtat az a tudat, hogy legalább van hová behúzódnia a szél, a hó elől, ha már hozzám nem akar költözni. Napról napra barátságosabb lesz, már megengedi, hogy megsimogassam sűrű, göndör bundáját, és boldogan szalad az eldobott labda után. Megszerettük egymást, rossz lenne, ha egyedül kellene járnom dolgozni, jó érzés, ha velem van kis „lovagom”. Néha összeveszünk az autók miatt, mert még mindig nem hallgat rám, s hanyatt-homlok rohan ki az útra, ha piros autót lát. Megint nagyon hideg szél fúj, amikor elindulok dolgozni. Maflás kísér, én beszélek hozzá. Úti célomnál elköszönök: - Na kis barátom ballagj haza, és este gyere értem, jó? Mintha értené, elkullog. Este, mikor indulok hazafelé, nézem szokott helyünknél, a padnál. Nincs ott. Rossz érzés tör rám, sietősre fogom léptem. Félúton, a lámpafénynél, az út szélén valami furcsa csomag hever, már szaladok.. Közelebb érve meglátom Maflást, mert ő az, de nem mozdul. Befelé nyelem feltörő könnyeim. Kutya barátom göndör szőrére ráfagyott a vér, üveges szeme a semmibe tekint. - Látod te buta-buta kiskutya, ugye megmondtam, hogy vigyázz a piros autókkal! – motyogom magamban. - Hazaviszem pajtásom élettelen testét, s a csonttá fagyott földet olyan konoksággal csákányozom , mintha életem összes keserűségét ebben a pici sírban akarnám eltemetni. Majdnem éjfél van mire Maflást eltemetem a nagy szilvafa alatt. Nem érzem a hideget, a szelet, csak valami nagy-nagy ürességet legbelül.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése