A kisszoba egyszerű bútorai közt megbújva, türelmesen hallgatózott a csend. - Talán egy titokra várt, mely a lomhán vánszorgó délután unalmát messze űzhetné, de a titkok, inkább az éjszaka sötétjében születtek, és nappal csak kivételes alkalmakkor mutatkoztak. A csend megszokta már a téli hétköznapok délelőtti tétlenségét, hisz olyankor még az ajtó közelében strázsáló kályha sem duruzsolt, csak némán őrizte a szürke takaró alatt szunnyadó parazsak álmát. A délutánok aztán lerázták az alvók észrevétlenül vastagodó takaróját, és amikor friss huzat szökkent a vékonyra hasogatott gyújtós kesze-kusza rései között, a vidám ropogással érkező új élet, apró darabokra törte a csendet. Később, mikor a selymesen fénylő barnaszén izzó mosolyát, a kályha málladozó samott téglái is magukba zárták, forróságtól részegült leheletfoszlányok lejtettek táncot a kivénhedt kályha körül. A sarokban meghúzódó sezlon felöl, újságpapír halk neszezése hallatszott, ahogy az öreg, bütykös ujjaival hajtott egyet a terjedelmes lapokon. Komótosan ízlelgetve illesztette egymás mellé a szavakat, és ráérősen bontogatta magában a gondolatokat, míg képzeletének vetítővásznán életre nem keltek. - Micsoda világ. Mormogta csak úgy maga elé, mert a fiának hiába is mondta volna. - Tizennégy évesen, az ártatlan ifjúi képzeletet, sokkal inkább meglódítja a magasban keringőző hópihék tánca, mint a politika. Bár, az is van annyira szeszélyes, mint az időjárás. A fiú egy ablakhoz húzott karszék megfakult kárpitján térdepelt, és hosszasan fürkészte az ólomszínű eget, mely szinte a földig ereszkedett. A szürkeség, reggel óta fáradhatatlanul ontotta a magasból tilinkózó hópihéket, és patyolat tisztává varázsolt mindent, amin megtelepedhetett. Az istálló nádteteje messziről fehérített, és a szomszédos házak is túlméretezett kucsmák alatt terpeszkedtek. Az udvaron árválkodó szekérkasban is úgy gyülekezett a hó, mintha csak piacra készülődnének vele, pedig az még messze lesz, mert a feketekabátos dalnokok még szótlanul röppennek egyik ágról a másikra. - Különleges jószág ez a rigónemzetség, mert amikor megérzik a tavasz gyenge leheletét, a legelszántabb énekesek azonnal felköltöznek valami magas építményre, hogy minél előbb megpillanthassák a várva-várt vendéget, aztán, hogy illőképpen köszönthessék, pirkadattól énekelnek neki. - Esik még? Kérdezte az öreg, de talán inkább csak azért, hogy ne legyenek szó nélkül. A félhomály is vastagabb lett, mert még az ókulával is kezdtek összemosódni a betűk. - Valósággal szakad. Válaszolt a gyerek. - Akkor talán mégis jobb lenne itthon maradni. - Hadd menjek édesapám! - Hát eriggy, ha annyira menni akarsz! Aztán ne panaszkodj! Nem gyün még Ferkó? - Nem. Azt lesem én is. Már jó régen elment. Hamarosan sötétedik is. - Télen nincs sötét. Világít a hó. A szánkó, meg amúgy is letalál a lejtőn. - Le az! Úgy siklik az édesapám, hogy senkié se jobban! Körbe is állták csodálni, mert ilyet nem lehet kapni még a Hangyaszövetkezeti bótban sem. - Hát fiam, amit az ember magának csinál, annak párja nincs, az biztos. - De hát nekünk csinálta, édesapám! - Mindegy az. A kétkezi munkába lélek költözik. - Igaz lehet, mert úgy megy az, hogy szinte kormányozni se kell. De már gyühetne. - Ne türelmetlenkedj, hiszen gyerek az még. Tetszik neki a játék! - De hát én is csak két évvel járok előtte! - Két év fiam, ebben a korban nagy idő! Te már valóságos felnőtt leszel maholnap. Ne felejtsd el, hogy te vagy a példakép a kisebbnek! Türelemből is! - De hiszen türelmes vagyok én édesapám, tudok én várni! - Látom! - Na ehol gyün-e! Csak úgy szalad a szánkó utána! - Hát akkor készülj fiam! Kívülről Ferkó dobogása hallatszott, amint a féltető alá érve a havat kezdte leverni a csizmájáról. Még körbesöprögette az ajtóba készített csutkára kopott öreg söprűvel a csizmákat is, meg maga körül egy kicsit, hogy ne hordja be a havat, mert a melegben egy-kettőre latyakká olvad. Kipirosodott arccal lépett a konyhába, gondosan lerázogatott kucsmáját a kezében tartva. - Meggyütem édesapám! Megint jól vizsgázott a szánkó! Mindenki körbeállta csodálni! - Akkor jó. Motyogta az öreg, inkább csak magának. - Na milyen a domb? Kérdezte Jóska az öccsétől, miközben a kissé túlméretezett kabátot segítette le róla. - Isteni! Úgy siklik rajta, hogy csak ámulnak a többiek. Már nagyon várnak, úgyhogy adom is. Azzal leült a padra, és két kézzel óvatosan marokra vette a megroggyant szárú csizmákat, mintha hímes tojást fogna, aztán búcsúzóul még észrevétlenül végigsimított rajtuk, és egyiket a másik után, a bátyja lába elé tette. Még egy pár hosszúszárú zokni is került a csizmaszárakra, ami még őrizte testének melegét, de nem maradt mezítláb, merthogy kétpár zokni is kellett a csizmába, hogy ki ne lépjen belőle, ugyan, az orra még így is ki volt tömve egy kis újságpapírral. Jóska ekkor már mezítláb állt a szobaajtó küszöbén, aztán, hogy az öccse helyet szorított neki a padon, ő is leült, és gyorsan belebújtatta lábát a vastag zoknikba. Az újságpapírtöméseket ügyesen kihalászta a lábbelik orrából, és némi küszködés után, végre felkerültek a csizmák is. - Vigyázni! Hallatszott apja hangja a szoba félhomályából. - Vigyázok én édesapám! Válaszolt Jóska, de már az öreg kabátot gombolgatta magán, miközben a nedves kucsmát szorongatta a hóna alatt. Frissen metsző hideg vágott be az apró konyhába, hogy helyet cseréljen az elhasznált levegővel, és Jóska még az ajtóból visszaszólt. - Igyekszem édesapám! Azzal a falnak támasztott szánkó kötelét megmarkolva belevetette magát a puha csendbe. Ferkó, már jó ideje az ablaknál hagyott karszék kárpitján térdepelt. A vastagra ülepedett ólomszínű homály szinte átláthatatlanná vált, és már nem is volt rajta semmi néznivaló, de lelki szemei előtt még sokáig látta, ahogy a vén csizmák egymással versengve túrják a vastag havat, a kis bükkfaszánkó meg ügyesem bukdácsolva, lelkesen siklik utánuk. 2011. március 4.
Sárkány Sándor: A csizmák
A kisszoba egyszerű bútorai közt megbújva, türelmesen hallgatózott a csend. - Talán egy titokra várt, mely a lomhán vánszorgó délután unalmát messze űzhetné, de a titkok, inkább az éjszaka sötétjében születtek, és nappal csak kivételes alkalmakkor mutatkoztak. A csend megszokta már a téli hétköznapok délelőtti tétlenségét, hisz olyankor még az ajtó közelében strázsáló kályha sem duruzsolt, csak némán őrizte a szürke takaró alatt szunnyadó parazsak álmát. A délutánok aztán lerázták az alvók észrevétlenül vastagodó takaróját, és amikor friss huzat szökkent a vékonyra hasogatott gyújtós kesze-kusza rései között, a vidám ropogással érkező új élet, apró darabokra törte a csendet. Később, mikor a selymesen fénylő barnaszén izzó mosolyát, a kályha málladozó samott téglái is magukba zárták, forróságtól részegült leheletfoszlányok lejtettek táncot a kivénhedt kályha körül. A sarokban meghúzódó sezlon felöl, újságpapír halk neszezése hallatszott, ahogy az öreg, bütykös ujjaival hajtott egyet a terjedelmes lapokon. Komótosan ízlelgetve illesztette egymás mellé a szavakat, és ráérősen bontogatta magában a gondolatokat, míg képzeletének vetítővásznán életre nem keltek. - Micsoda világ. Mormogta csak úgy maga elé, mert a fiának hiába is mondta volna. - Tizennégy évesen, az ártatlan ifjúi képzeletet, sokkal inkább meglódítja a magasban keringőző hópihék tánca, mint a politika. Bár, az is van annyira szeszélyes, mint az időjárás. A fiú egy ablakhoz húzott karszék megfakult kárpitján térdepelt, és hosszasan fürkészte az ólomszínű eget, mely szinte a földig ereszkedett. A szürkeség, reggel óta fáradhatatlanul ontotta a magasból tilinkózó hópihéket, és patyolat tisztává varázsolt mindent, amin megtelepedhetett. Az istálló nádteteje messziről fehérített, és a szomszédos házak is túlméretezett kucsmák alatt terpeszkedtek. Az udvaron árválkodó szekérkasban is úgy gyülekezett a hó, mintha csak piacra készülődnének vele, pedig az még messze lesz, mert a feketekabátos dalnokok még szótlanul röppennek egyik ágról a másikra. - Különleges jószág ez a rigónemzetség, mert amikor megérzik a tavasz gyenge leheletét, a legelszántabb énekesek azonnal felköltöznek valami magas építményre, hogy minél előbb megpillanthassák a várva-várt vendéget, aztán, hogy illőképpen köszönthessék, pirkadattól énekelnek neki. - Esik még? Kérdezte az öreg, de talán inkább csak azért, hogy ne legyenek szó nélkül. A félhomály is vastagabb lett, mert még az ókulával is kezdtek összemosódni a betűk. - Valósággal szakad. Válaszolt a gyerek. - Akkor talán mégis jobb lenne itthon maradni. - Hadd menjek édesapám! - Hát eriggy, ha annyira menni akarsz! Aztán ne panaszkodj! Nem gyün még Ferkó? - Nem. Azt lesem én is. Már jó régen elment. Hamarosan sötétedik is. - Télen nincs sötét. Világít a hó. A szánkó, meg amúgy is letalál a lejtőn. - Le az! Úgy siklik az édesapám, hogy senkié se jobban! Körbe is állták csodálni, mert ilyet nem lehet kapni még a Hangyaszövetkezeti bótban sem. - Hát fiam, amit az ember magának csinál, annak párja nincs, az biztos. - De hát nekünk csinálta, édesapám! - Mindegy az. A kétkezi munkába lélek költözik. - Igaz lehet, mert úgy megy az, hogy szinte kormányozni se kell. De már gyühetne. - Ne türelmetlenkedj, hiszen gyerek az még. Tetszik neki a játék! - De hát én is csak két évvel járok előtte! - Két év fiam, ebben a korban nagy idő! Te már valóságos felnőtt leszel maholnap. Ne felejtsd el, hogy te vagy a példakép a kisebbnek! Türelemből is! - De hiszen türelmes vagyok én édesapám, tudok én várni! - Látom! - Na ehol gyün-e! Csak úgy szalad a szánkó utána! - Hát akkor készülj fiam! Kívülről Ferkó dobogása hallatszott, amint a féltető alá érve a havat kezdte leverni a csizmájáról. Még körbesöprögette az ajtóba készített csutkára kopott öreg söprűvel a csizmákat is, meg maga körül egy kicsit, hogy ne hordja be a havat, mert a melegben egy-kettőre latyakká olvad. Kipirosodott arccal lépett a konyhába, gondosan lerázogatott kucsmáját a kezében tartva. - Meggyütem édesapám! Megint jól vizsgázott a szánkó! Mindenki körbeállta csodálni! - Akkor jó. Motyogta az öreg, inkább csak magának. - Na milyen a domb? Kérdezte Jóska az öccsétől, miközben a kissé túlméretezett kabátot segítette le róla. - Isteni! Úgy siklik rajta, hogy csak ámulnak a többiek. Már nagyon várnak, úgyhogy adom is. Azzal leült a padra, és két kézzel óvatosan marokra vette a megroggyant szárú csizmákat, mintha hímes tojást fogna, aztán búcsúzóul még észrevétlenül végigsimított rajtuk, és egyiket a másik után, a bátyja lába elé tette. Még egy pár hosszúszárú zokni is került a csizmaszárakra, ami még őrizte testének melegét, de nem maradt mezítláb, merthogy kétpár zokni is kellett a csizmába, hogy ki ne lépjen belőle, ugyan, az orra még így is ki volt tömve egy kis újságpapírral. Jóska ekkor már mezítláb állt a szobaajtó küszöbén, aztán, hogy az öccse helyet szorított neki a padon, ő is leült, és gyorsan belebújtatta lábát a vastag zoknikba. Az újságpapírtöméseket ügyesen kihalászta a lábbelik orrából, és némi küszködés után, végre felkerültek a csizmák is. - Vigyázni! Hallatszott apja hangja a szoba félhomályából. - Vigyázok én édesapám! Válaszolt Jóska, de már az öreg kabátot gombolgatta magán, miközben a nedves kucsmát szorongatta a hóna alatt. Frissen metsző hideg vágott be az apró konyhába, hogy helyet cseréljen az elhasznált levegővel, és Jóska még az ajtóból visszaszólt. - Igyekszem édesapám! Azzal a falnak támasztott szánkó kötelét megmarkolva belevetette magát a puha csendbe. Ferkó, már jó ideje az ablaknál hagyott karszék kárpitján térdepelt. A vastagra ülepedett ólomszínű homály szinte átláthatatlanná vált, és már nem is volt rajta semmi néznivaló, de lelki szemei előtt még sokáig látta, ahogy a vén csizmák egymással versengve túrják a vastag havat, a kis bükkfaszánkó meg ügyesem bukdácsolva, lelkesen siklik utánuk. 2011. március 4.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése