Egy nő, sötétedés után megy hazafelé a temetőből.
Megszólal mögötte egy sejtelmes hang.
- Én vagyok a James - a nő, szaporázza lépteit, bukdácsolva a sírok között, mire a hang ismét szól.
- Én vagyok a James - a nő, rohanva kiér a temetőből, és hangos kacagást hall maga mögött.
- Ha-ha-ha-ha.
- Nem is én vagyok, a James.
Alig vártuk a minden szentek ünnepét gyerekkoromban. Mi egyszerűen, csak gyertyaégetésnek hívtuk a halottak napját. A temető, megtelt a halottaikra emlékező emberekkel. Minden síron égett valamilyen gyertya, vagy mécses. Misztikus, vonzó hely volt számomra, a sok ezernyi égő gyertyával megvilágított, az egyébként elhagyott, de ilyenkor zsúfolásig megtelt esti temető. A villódzó gyertyák fénye és gomolygó füstje, a sejtelmesen mozgó emberi alakok és árnyékaik, valóban egy szellemvilágtól nyüzsgő kupolát vont a kis temető fölé.
Nem volt félelmetes, inkább valamilyen megfoghatatlan világ színhelye, melynek aktív részese lehettem. Számomra, ekkor jött el a paraffin beszerzésének ideje. Késő estig, sokszor éjszakába nyúlóan jártuk barátommal a temetőt, és a leégett gyertyákat, vagy amelyiket elfújta a szél, gyűjtöttük kiló számra. Az év más időszakaiban, nem jutottunk hozzá ehhez a nagyon fontos energiaforráshoz, így ez alatt a két-három nap alatt kellett beszerezni az egész évi szükségleteinket.
Ez a tevékenység sem volt veszélytelen számomra, mert jókora verést kockáztattam, ha elkapott a temetőőr, vagy valamelyik felnőtt, miközben az emlékezet fényeit gyaláztam. Nem mindig a leégett csonkokat kerestem ugyanis. Külön technikát fejlesztettem ki arra az esetre, amikor a még szép nagy egészséges gyertyák égtek.
Novemberben, mivel már hidegebbek voltak, ezért kabátot viseltem. A kigombolt kabáttal a sír mellé álltam, és a kabát oldalát, legyező módon meglendítettem, és akár több gyertya is elaludt, a mesterségesen feltámasztott szél által. Ezzel a módszerrel, csak az volt a baj, hogy a hirtelen támadt sötétség, nagyon feltűnő volt. Így a gyertyák kihunyása után, azonnal menekülni kellett, mert valaki szinte midig észrevette, és újra gyújtogatta őket. Ha a közelben maradtam, szinte biztos volt a verés. Ha nem gyújtották újra a gyertyákat, akkor a sötétben már jóval könnyebb volt összeszedni őket. Nappal nem tudtunk gyűjtögetni, mert már messziről meglátott a temetőőr, és ő mindig tudta miben sántikálunk.
Pittya barátommal festékes dobozokat szereztünk, és annak a belső oldalára ragasztva a gyertyát, lámpásként használtuk azt. Még viszonylag nagy szélben is működött. Volt olyan, hogy autóst játszottunk, és két lámpást, fogtunk kezünkben, mintha azok az autó fényszórói lennének. Mivel csak sötétben volt értelme ennek a játéknak, így a legtöbbször késő éjszakába nyúlóan róttuk az utakat, amíg csak elfogyott a "benzin".
Marhatökből, vagy lopótökből is készítettünk lámpást. Az egyik végén kivágtunk egy kör alakú nyílást, majd kézzel kikapartuk a belsejét. A tök oldalába bicskával, szemeket, orrot, és szájat metszettünk. A belsejébe helyezett égő gyertya fénye a réseken átjutva sejtelmes és félelmetes hatást kölcsönzött, az egyébként nagyon is szelíd töknek. Ebben az időszakban ezek a töklámpások voltak ijesztgetéseink eszközei.
Házunktól, átlós irányban, az utca túloldalán laktak Nyújtó Imiék, akivel szintén barátkoztam néha. Pittyával elhatároztuk, hogy jól megijesszük. Szereztem, egy ágyra való fehér lepedőt, és a tökből készült világító fejet, egy botra szúrtam. Pittya nyakába ültem, és a világító fejet a fejem fölé tartottam, közben a lelógó lepedővel eltakartuk magunkat. Bekopogott barátom a bejárati ajtón, és vártuk, hogy kijöjjön Imi, és jól megijeszthessük. Anyukája, Annus néni jött ki Imi helyett.
- Áááááá - hangzott egyszerre szánkból, a nagyobb hatáskeltés miatt.
Hát, ő is nagyon megijedt. Sikoltott is egyet, majd visszarohant a lakásba. Ijedtsége nem tartott sokáig, mert igazából még nevetni sem tudtunk, mire ő, már egy óriási fakanállal visszatérve aprított minket. Leugrottam barátom nyakából, és egyből a kapu felé szaladtam, így megúsztam néhány csapással a fejemen. Pittya nem volt ilyen szerencsés, mert őt, az udvaron kergetve ütötte Annus néni, ahol csak érte. Végül, barátom is utat talált a kapu felé, és így el tudtunk menekülni Annus néni féktelen haragja elől. Később, barátommal kitárgyaltuk az eseményeket, jót nevetve a dolgon. Persze a verésről, egy szó sem esett.
A koszos, földbe fojt paraffin is hasznos volt, mivel volt egy légpuskám. A légpuskagolyó gyártásához szükséges ólomlapokat állítottam elő segítségével, az öreg temetőben.
Az öreg temető, egy az agyigácsó, és a falu között elhelyezkedő, elhagyott sírokkal, és elvadult növényzettel benőtt, terület volt, a falu délkeleti részén, levő magaslaton. Ideális búvóhely volt számomra, mert szakadékos, bozóttal benőtt oldalai, csak egy helyről engedték megközelíteni, a bejáratnál.
A bejárattól távol, viszont volt egy csúszdaszerű, amin csak lefelé lehetett csúszni az agyigácsóba, mert meredeksége miatt, a feljutás, itt szinte lehetetlen volt. Magas is volt, így némi bátorság is kellett, a lejutáshoz, ami nem kis veszéllyel járt. Afféle vészlejárat volt. Halottak napján itt is világított egy-két sír, de azokat nem bántottam, mert ott volt a bungalóm, és úgy gondoltam jobb a békesség. Mivel ez volt a fő tanyám, ide rejtettem el a kis temetőben összeszedett gyertyákat.
Két elhagyott kősír között, különféle ágakból, gallyakból készült bunker volt a tanyám. Olyan magas volt, hogy belül, állva is tudtam közlekedni. Körül-belül másfél méter széles, és három méter hosszú volt.
Egy konzerves dobozba raktam a töredék ólom darabokat, és három, kődarabból álló "tűzhelyre" raktam. A tűzhely közepén a föld paraffinnal átitatott volt, ezért nem kellett más tüzelőanyag az ólom megolvasztásához. Füstje sem volt, így nem árulkodott másoknak tevékenységemről. Ha már nem volt elég erős a láng, csak a paraffint kellett pótolni, és a láng újra erőre kapott. A megolvadt ólmot, az egyik sír fedelére öntöttem, ami szinte azonnal lapos fémdarabbá szilárdult. Ügyesség is kellett hozzá, mert ha csak egy helyre öntöttem, az ólom feltornyosult, és újra kellett önteni. Az ólom lapokat otthon, kalapáccsal, egyenletes vastagságúra lapítottam, és már dolgozhatott is a golyónyomó. Jaj volt a verebeknek, vadgalamboknak, macskáknak, kutyáknak, és a tyúkoknak is. Szinte mindenre lőttem, ami mozgott. Egyszer röptében lőttem le egy vadgalambot, minek barátom is tanúja volt, nagy örömömre. Persze véletlen volt, de a melldöngetéshez pont elég. Volt ugyan csúzlim is, de a kilőtt kavics, mindig nagy kárt okozott a célpont közelében, ezért azt, a falun belül, csak korlátozottan használhattam. A bicska, és a gyufa mellett, a csúzli volt még, amit szinte mindig magamnál hordtam.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése